Sólyomtollas veszedelem III. - A sárkányok ébredése

Előzmény novella - Élanor-Akiro-Éleon

Sólyomvár

926, Tavasz – Dah'mun harmadik hava

Élanor jól emlékezett arra a pillanatra, amikor először meglátta Akirót. Pedig csupán hat esztendős volt, mégis úgy a fejébe vésődött a túsz-fiúval – akkoriban Éleonnal csak így emlegették – való találkozás, mintha előző nap történt volna, nem pedig kilenc évvel azelőtt.

Azóta persze sok minden megváltozott.

A túsz-fiú név elkopott, csak úgy, mint Éleon idegőrlő szokása, hogy minden egyes alkalmat kihasznált az Akiróval való versengésre, a tízéves háború lezárult, a békekötés eredményeképp pedig Éleonnak kijelöltek egy menyasszonyt a császári család egyik mellékágáról.

Ő ennek nem örült. Egyáltalán nem.

Ha tehette, nagy ívben elkerülte Lunetet. Ha pedig mégis összefutott vele, olyan arcot vágott, mint akire épp rájött a gyomorgörcs.

Élanor nem értette a bátyja makacsságát. Járhatott volna sokkal rosszabbul. Lunet igazán bájos teremtés volt, meg kedves is, a maga visszafogott módján.

– Már itt kellene lenniük! – Élanor letette a hímzést az asztalra, és fölkelt, hogy kinézzen az ablakon.

Azt remélte, megpillantja a Honou-ból érkezőket, de az utcák – a sürgölődő embereket leszámítva – üresnek tűntek.

– Ne aggódj! Biztosan hamarosan megérkeznek! – nyugtatta Lunet a szokásos, higgadt modorával.

– Mi van, ha valami baj történt? – Élanor gyomra összeszorult a gondolatra. Továbbra is kitartóan kémlelte Sólyomvár utcáit, mire Lunet mellé lépett, és átkarolta a vállát.

– Ne is gondolj ilyesmire! Reiya vigyáz rájuk!

Élanor is szeretett volna ebben hinni, de az elmúlt évek során túl sokszor rendült meg a bizalma a vadászistennőben. Hiszen hol volt Reiya, amikor a császár csapatai halomra gyilkolták a sólyomszülötteket? Hol volt Reiya, amikor Matthis lezuhant a toronyból? És hol volt akkor, amikor bénultan szenvedett hónapokig?

Még mindig könnycseppek gyűltek a szemébe, amikor arra gondolt, mit mondott neki Éleon a férfi halálának estéjén. Megtettem, amit meg kellett tennem a barátomért. Élanor még mindig nem tudta eldönteni, mit érez azzal kapcsolatban, hogy a bátyja segített megtenni Matthisnak az utolsó lépést Haquon felé.

– Neki készítetted? – Lunet hangja rángatta ki Élanort a gondolataiból.

Arrafelé pillantott, amerre a nő is, amikor azonban észrevette az asztalon heverő hímzést, vér szökött az arcába.

– Én csak... én csak... – Fölpattant, és magához szorította a fa keretet, amibe a kifeszített kendőcske volt, közben hihető kifogás után kutatott. Mindhiába.

– Kedveled őt, ugye?

Élanor az ajkába harapott, ujjai egyre görcsösebben zárultak a hímzésre. Tehetett volna úgy, mintha nem tudná, kire célzott Lunet, de a jelkép tükrében, amit a kendőre hímzett, nagyon átlátszó próbálkozás lett volna.

– De-dehogy – dadogta. – Csak... meg szerettem volna ajándékozni a felnőtté avatása alkalmából...

Lunet átható tekintetétől Élanor egész bensője reszketett. Nem akarta, hogy tudja. Szerette volna megtartani magának az érzéseit.

– Ezt Éleonnak készítem. – Lunet a székéhez sétált, és fölemelte a saját hímzését, hogy Élanor is jól láthassa.

Egy kitárt szárnyú sólymot ábrázolt. Tökéletes munka volt.