Sólyomtollas veszedelem III. - A sárkányok ébredése

Harmadik fejezet - Miiran küldötte

954. év – Nyár, Kyo harmadik hava

Damor – Pipacsvár

A világospej hangosan fújtatott, miközben a gazdája vágtára fogta. Az állat patája belesüppedt a nedves földbe, és a mély nyomok, amiket hátrahagyott, pillanatok alatt megteltek esővízzel.

– Gyorsabban, gyorsabban – bíztatta Renard a lovát elfúló hangon.

Már hajnal óta megállás nélkül szakadt, és a hirtelen lezúduló vízmennyiség lucskos sártengetté változtatta a szikkadt földet. A haragosszürke felhők miatt alkonyi félhomály ereszkedett a tájra, sokat rontva a látási viszonyokon. A levegőt nehéz agyagszag ülte meg.

Renard haja csatakosan tapadt az arcához, sötét útiköpenye már teljesen átázott, de a fiát igyekezett a lehető legjobban óvni az esőtől.

– Nemsokára oda érünk – mormolta Kinu fülébe.

A fiú nem szólt semmit, csak bólintott. Jól tűrte az utazást, pedig Ren sejtette, hogy mennyire elege lehet már belőle. Talán ő is látni szeretné Valkét, azért nem panaszkodik.

Renard gyomra összeszorult a gondolatra, az aggodalom keserű méregként áradt szét a testében. A búcsú pillanata rémlett fel előtte, Valke elgyötört arca különösen élesen rajzolódott ki. A lány már akkor kimerült volt, amikor visszaverte a királyi csapatokat Ardennél. Amikor azonban közölte velük, hogy Pipacsvárhoz repül a bestiákkal, Renard nem ellenkezett. Lotain úr előtt nem akart.

Mekkora bolond volt!

Meg kellett volna állítania! Ha baja esett Pipacsvárnál, sosem bocsátja meg magának.

Vakító fényesség szakította ki a gondolataiból, majd egy szívdobbanással később a villámot olyan dörgés követte, hogy beleremegett a föld. A világospej éles nyerítéssel fölágaskodott, fejét ide-oda dobálta. Renard belekapaszkodott a ló nyakába, hogy le ne essenek, közben a fiát is próbálta a nyeregben tartani.

– Hő, Csillag! – csitítgatta a lovat hevesen dobogó szívvel. – Nyughass már!

A világospej ingerülten toporgott, Kinu halkan sírva fakadt. Renard nyugalmat erőltetett magára, és amikor a ló rettegése alábbhagyott, fél kézzel megsimogatta a fia hátát.

– Ne félj, vigyázok rád! – Igyekezett olyan higgadtan beszélni, amennyire csak tudott.

Kinu azonban még akkor is reszketett, amikor folytatták az útjukat. Az eső hevessége mit sem csillapodott, de már nem telt bele sok időbe, hogy meglássák a messzeségben Pipacsvár homokszín tornyait.

Renard visszafogta a lovát, tekintetét a várra szegezte. Megkönnyebbülés járta át testét, ahogy észrevette a sárgaszínű, lándzsacímeres lobogót.

– Hát sikerült neki – szakadt ki belőle, ajka önkéntelenül is mosolyra húzódott.

A remény, hogy Valkének mégsem esett baja, egészen megrészegítette. Ügetésre fogta a lovát, közben a hosszúra nőtt füvet kémlelte. Félbetört lándzsák, kicsorbult, véres kardok, megrepedt pajzsok mellett haladtak el. Úgy tűnt, addigra már összegyűjtötték a halottakat. Azért Kinut nem engedte nézelődni. Fél kézzel megfogta a fiú arcát, és magához ölelte.

Pipacsvár kapujánál leeresztett csapóráccsal találták szembe magukat. A túloldalon szobrozó katonák azonnal mozgolódni kezdtek, ahogy észrevették őket.

– Renard Mera vagyok – kiáltotta nekik. – Húzzátok föl a rácsokat!

A férfiak összenéztek, majd egyikük a fegyverét fenyegetően maga elé tartva közelebb lépett. Ren értette az elővigyázatosságukat, mégis rettenetesen idegesítőnek találta.