𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜 •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓

34

Úgy volt, hogy a fiúknak lesz egy hat személyes ház, majd a lányoknak egy hét, és egy nyolc, hogy ne legyenek annyira összezsúfolva. De persze most is el lett rontva a beosztás, mert két hét személyeset adtak nekünk. No nembaj, Yeji ezer örömmel áldozta fel magát, így most ő lett a szobatársam.

Sok idő element amíg mindent elrendeztünk, így ma már nem is mentünk igazán sehova. Amúgy is jobban szeretik az estéket. Tudom jól, hogy olyankor nagyban megy a parti hajnalig. Legalábbis a lányoknál.

- Na végre, hogy levette azt a csúnya kötést! - mondta Yeji, miután én is visszaértem a házba fürdés után.

- Mindjárt megint bekötöm. - terítettem ki a törölközőm, hogy megszáradjon.

- De minek? Még mindig nem gyógyult be? Én nem is látok semmit.

- Pedig ott a nyoma. Nem akarom hogy lássák. - tettem a nyakamra a kezem, miközben visszaidéztem magamban, hogy hogyan is történt. Még mindig senki sem tudja, hogy San mit csinált. Yeji sem. Továbbra is abban a tudatban él, hogy csak balfasz voltam.

- Megnézhetem?

- Nem. - vágtam rá egyből, és a fásli után kezdtem el kutakodni. De mi a tosz. Hol van? Biztos hogy beraktam.
Yejire néztem, de ő csak ártatlan szemekkel vizslatott engem, miközben az ágyán ült.

- Mi az? - kérdezte végül, és egy kicsit összehúzta a szemöldökét. Túlságosan normálisan viselkedik. Nem ő volt. Nem vette el. Lehet tényleg elfelejtettem berakni?

- Van sebtapaszod?

- Nem hiszem. Miért?

- Lehet hogy elfelejtettem elhozni a fáslit. Vagy valahogy megszökött a bőröndömből.

- Szóval megnézhetem? - csillogtak fel a szemei.

- Miért akarod ennyire megnézni? - kérdeztem sóhajtva.

- Szeretném látni, ha már ennyire takargatja. Egy seb nem a világ vége.

- Egy seb valóban nem. De azt még sem akarom, hogy az emberek valaki keze nyomát lássák a nyakamon. - mondtam, mire neki konkrétan kiestek a szemei. Legalább megértette.

- Kicsoda? Ki nyúlt a nyakához??

- A csodabogár, aki azóta sem áll velem szóba. Mintha én lettem volna az, aki bekattant és rátámadt a másikra...

- Akkor hát ezért ilyen furcsa! - világosodott meg hirtelen. - San a tavaszi szünet óta szinte senkivel sem beszél. Wooyounggal is alig. Meg folyamatosan rágja a körmeit. Múltkor még vérzett is neki... - mesélte el, ami eléggé meglepett. - De pontosan mi is történt?

- Tudod, hogy egy kicsit zakkant. Aztán múltkor úgy bekattant, hogy egyszerűen elkezdett fojtogatni. Annyira belevéste a körmét a bőrömbe, hogy alig bírtam leszedni magamról. Próbáltam vele beszélni, de mindig lelépett. Az apja még a rendőröket is rám hívta utána. Kész röhej a családja, szóval nem hibáztatom annyira.

- Azért ön sem panaszkodhat. - húzott egy pimasz mosolyt, amire csak megforgattam a szemeim. Yeji szinte mindent tud velem kapcsolatban, tehát a családomat is ismeri. Mondjuk az anyámat csak kémkedésből. De hogy hogyan sikerült egy Fbi ügynököt lenyomoznia, az egy kurva jó kérdés.

- Én legalább fejben normális vagyok!

- Mostmár.

- Szerintem fogd be. - mosolyogtam rá. - Én sosem támadtam rá senkire, csak magamat akartam megölni. Még pszichológushoz is szívesen jártam, hogy jobban legyek, mert én tudom hogy mi a jó, és mi a rossz. San ezt nem képes eldönteni.

- Akkor fölöslegesen csináltam mindent értetek? - tárta szét a kezeit, én meg csak vállat vontam.

- Ezt Sannal vitasd meg. Ő az, aki elzárkózott tőlem. Talán békén kéne hagynom egy időre, és majd következő tanévben megpróbálok beszélni vele.

- Rendben. Akkor inkább hagyom én is. Nyári szünetben majd talán zaklatom... De addig nehogy találjon valaki mást! - tette fel a mutató ujját, én pedig csak mosolyogva bólintottam. Hát ezért majd kíváncsi leszek, hogy San képes lesz-e megbékélni a dologgal szünet végére.