41

276 24 0
                                    

Hétfőre beígértem egy témazárót bioszból az osztálynak, ami ellen most nem volt akkora hadakozás. Máskor képesek lennének a csillagokat is lekönyörögni az égről egy plussz összefoglalás óráért, és azzal mindig kikészítenek. Tehát mivel most nem volt hiszti, ezért a jó hangulatom miatt egy egész könnyű dolgozatot hoztam össze.

Hétfőn harmadik órában van velük biológiám, ezért még se én, se ők nem voltak még tele stresszel. Legalábbis eddig a pontig. Mert természetesen nem úgy történtek a dolgok, ahogy kellett volna.
Miután leültek a helyükre és csendben maradtak hogy kiosszam nekik a teszteket, nemcsak hogy a lapok, de az egész dossziém eltűnt, amiben benne voltak.

- Valami gond van, tanárúr? - hallottam meg Yejit, mivel már vagy egy perce lefagyva állok az asztalom előtt, és gondolkozom hogy most mi van.
Felemeltem a fejem, és végig néztem rajtuk. Egytől egyig csak összezavarodott és kíváncsi tekintetek. Pedig biztosan közülük vette el valaki, hiszen emlékszem hogy itthagytam mindenemet egy pár percre.

Végül Sanra néztem, aki csak az ablakon bámult kifele, a szája sarkában pedig egy apró vigyor lapult. Ő volt. Ez biztos.

- Úgy tűnik valaki... Ellopta a dolgozatokat. - kuncogtam fel egy kicsit, amire már San is idenézett. - Legyen csak büszke magára, akkor holnapra össze szerkesztek egy száz pontosat. - mondtam, mire mindenki egyből felemelte a hangját. - Csend! Nem érdekel! Kétlem hogy senki se látta volna, hogy valaki az asztalomhoz nyúlt. Egy osztály vagytok, vállaljátok érte a következményeket.

- De nemár! Az összes lány kint volt az udvaron meg pár fiú is! - vágta rá Yeji. - Egyedül Sant, Woot, és Changbint nem láttam.

- Én Wooyounggal a büfébe mentem. - mondta azonnal a Changbin, így minden szem Sanra szegeződött.

- Mi van? Én meg Yuqival voltam. Lehet a tanárúr elhagyta út közben a lapokat. - vont vállat San hanyagul.

- Egy egész dossziét elhagytam. Szép is lenne. Óra után gyere az irodámba.

- De mi! Nem én voltam! - vágta rá mérgesen.

- Az engem nem érdekel. Amúgy is van mit megbeszélnünk. - válaszoltam higgadtan.

- Inkább a halál... - forgatta meg a szemeit.

- Ott az ajtó. - mondtam, amire csak felvonta a szemöldökét. - Nem hallottad? Ott az ajtó. - biccentettem felé. - Húzz ki a teremből. Most rögtön, ha lehet. - mosolyodtam el. Jól hallhatóan sóhajtott egyet, majd végre elment.

- Akkor holnap száz pontosat írunk? - kérdezte meg az egyik lány egyből.

- Ha vissza szerzitek a dossziét benne a lapokkal holnapra, akkor nem. Ha pedig nem lesz meg akkor kénytelen vagyok újra nyomtatni szerdára. - mondtam, amire egy kicsit megkönnyebbültek. Legalább több idejük van tanulni.

Óra után emlékeztettem Sant hogy véletlenül se felejtsen majd feljönni hozzám, amire persze forgatta a szemét. Forgassa csak, az irodámban majd biztos nem fogja.

- Kopogni ki fog? - kérdeztem, miután San egy jó fél óra késéssel, de teljesen nyugodtan benyitott. Már épp kezdtem volna összepakolni, mert azt hittem nem fog jönni. Akkor biztos hogy megirattam volna külön vele egy száz pontosat.

- Örüljön hogy eljöttem egyáltalán. - csukta vissza az ajtót, de ugyanakkor nem is mozdult előle. Az tekintete továbbra is csak utálatot sugároz, viszont látszik rajta hogy teljesen tanácstalan.

- 18 éves létedre nem tudsz normálisan viselkedni. Elég szánalmas. - rendeztem össze egy kicsit az asztalom, majd rá néztem. Nem mondott semmit. Még a tekintete se változott. - Szóval miért is loptad el?

- Mondom, hogy nem én voltam!

- Akkor mégis ki?

- Nem tudom, de nekem nincs energiám hülye dolgozatokat lopkodni. Yuqival voltam minden szünetben és az elsősökön röhögtünk mert mindegyik egy ribanc és mindenkinek teszik magukat. Amúgy tényleg elég nevetségesek. - röhögött fel egy kicsit. - Na igen, szóval nem én voltam.

- És mi rá a bizonyítékod?

- Most mondtam el! - tárta szét a kezeit idegesen. - Egy egyessel több úgyse számítana nekem!

- Nem vagy túl meggyőző... - néztem végig rajta. Akkor is ő az egyetlen, akit nem láttak.

- Hát akkor kapja be, ennél többet nem tudok mondani. - vont vállat hanyagul. Hirtelen megindultam felé, mire ő azonnal a kilincshez nyúlt. Szinte reflexből, ami miatt meg is álltam. Értem, hogy menekülni akar a múlt elől, és előlem... De akkor sem kéne így reagálnia erre. Éppen hogy léptem egyet.

- Mit csináltál szünetben? - kérdeztem rá, amin csak egy kicsit elmosolyodott. - Válaszolj.

- Először vagyunk egymással szemben tavaly óta, és egyből rájött hogy történt valami. - a mosolya eltűnt, és helyette elhúzta a száját. - Nem fogok megnyílni magának. Főleg nem erről.

- Miért nem? - kérdeztem egy kis gondolkozás után.

- Mert nem érzem biztonságban magam, és félek.

- Mitől félsz?

- Nem mindegy? Amint leérettségizek nem fog többet látni. Ne érdekelje, hogy mi történt velem. Viszlát! - nyitotta ki az ajtót, és már itt sem volt.
Tényleg azt hiszi hogy békén fogom hagyni? Jól tudja, hogy aggódom mindenkiért, főleg ha tudatomban van hogy történt vele valami rossz. De mit ne mondjak, szerintem rekordot döntött. Kiengedtem a kezeim közül, és máris bajba került. Kíváncsi lennék, hogy az apjával mi van. Hogy foglalkozik-e egyáltalán vele. Csak mert a vágások Yeji beszámolása szerint szinte mindig frissek a karján. Csoda hogy nem ájult még el egyszer se az iskolában.

𝘠𝘰𝘶 𝘸𝘦𝘳𝘦 𝙏𝙤𝙤 𝙮𝙤𝙪𝙣𝙜  •ˢᵃⁿʰʷᵃ• ✓Donde viven las historias. Descúbrelo ahora