Különleges erőkkel

Meleg, esős április végi nap volt a kavargó, szmogos és zsúfolt nagyvárosban. A levegő fülledtsége szinte elviselhetetlennek tűnt, ami miatt napok óta tompa fejfájás gyötörte a lakosságot, köztük engem is. A világ mégis olyan békésnek és gondtalannak látszott körülöttem azokban a percekben. Az emberek a szürke unalomba belesüppedve, maguk elé meredve zötykölődtek az ósdi, kopott, kárpitszagú buszon, s ki-ki a reggeli fáradtságtól bágyadtan ásítozott. Az én fülemben üvöltözött csak a rock zene, és csak én tudtam igazán, hogy milyen veszélyes is tud lenni valójában minden. Talán tizenévesnek, ha nézhettek a piros hátizsákommal, törékeny alkatommal, miközben pedig huszonhárom éves fejemmel az irodába igyekeztem. Már legalább egy éve egy teljesen átlagos életét éltem – legnagyobb boldogságomra és megelégedettségemre. Hiszen mindig is ezt akartam.

Kinézve a zuhogó esőre tudtam, hogy bár ma sem lesz könnyű napom, mégis reményekkel teli vágtam neki annak a napnak is. Néha bevallom, némi megvetéssel néztem végig a busz utasain. A tini, rózsaszín-szőke hajú lány a rózsaszín cicanadrágjával, rózsaszín masnijával és csillogó táskájával nevetséges látványt nyújtott. A hátsó ülésen kétszáz kilós harmincas férfi terpeszkedett, akinek pattanásos, zsíros arca borzalmasan nézett ki. A sarokban vigyorgó, túlöltözött, rosszarcú férfi figyelt a szeme sarkából. Tüntetően villantottam rá a szemem, hogy mégis mit bámul, majd mikor elkapta a tekintetét, nyugodtan merültem vissza a gondolataimba.

Ámbár néha megláttam ezekben az egyszerű emberekben is a csodálnivalót, többnyire idegenkedtem tőlük, még a normális kinézetűektől is. Sosem tartoztam közéjük, mégis egy ideje megpróbáltam úgy tenni. Hétköznapi emberek, akik egyáltalán nem becsülték, ami nekik megadatott. A tudatlanság biztonságát.

Azon gondolkodtam, aznap milyen napom lesz. Sok ügyfél téved –e be, mennyi lesz a papírmunka, mit főzzek vacsorára, vajon Neki milyen kedve lesz. Csupa átlagos dolgon. Boldog voltam, azt hiszem.

Amikor a zuhogó esőben leszálltam a buszról, észrevettem, hogy a vigyorgó ember is leszáll mögöttem. Megszaporáztam a lépteimet. Talán csak paranoia – gondoltam. Ám amikor befordultam a sarkon, befordult, talán még meg is szólított, azt hiszem, de nem értettem, mit mondott. Nem is voltam rá kíváncsi. Miközben kezeim görcsösen szorultak az esernyő nyelére, és sietve kapkodtam a lábaim, hogy a pocsolyák sáros nyomot hagytak a nadrágomon, mormolni kezdtem magamban: „Megállsz. Nem tudod, miért követtél, de nem is fogsz követni. Nem követsz engem!" Ezt ismételgettem magamban egészen addig, amíg a férfi végül lemaradt mögöttem, és bárgyún nézett maga elé a zebra közepén. Csak az autók dudálása ébresztette rá, hogy már piros a lámpa. Visszaindult arra, amerről jött. Hát ez vagyok én...

Ahogy az iroda hátsóbejáratához értem, Nick már ott volt. A kora reggeli rituáléja közé tartozott, hogy munka előtt megivott egy kávét és elszívta a cigarettáját, én pedig előszeretettel csatlakoztam hozzá. Egészen furcsa jelenség volt számomra. Már ahogy a sarokhoz értem éreztem, hogy ő is ott van. Egyszerűen éreztem, mint a mágnesek érzik egymást. Félvállról köszöntem rá, miközben belül vadul dübörgött a szívem a látványára. Egész hétvégén nélkülöznöm kellett, és éreztem, hogy merülni kezd az erőm. Szinte láttam lelki szemeim előtt, ahogy az „akkumulátorom" hirtelen töltődni kezd a közelében. Azelőtt sosem éreztem ilyesmit, és nem is tudtam mire vélni, mármint azon kívül, hogy erősen vonzódtam hozzá.

- Szia! Hogy telt a hétvégéd? – kérdeztem kerülve a pillantását.

- Jó reggelt! Csak a szokásos – vonta meg a vállát. – Ma Mike szabadságon van, elég sok munkánk lesz. Az irodán is ki kell segítened, felgyűltek a papírok. Ráadásul van egy táblázatom, amit a főnök kért. Sehogy sem boldogulok vele, azokkal a függvényekkel.