Kétségekkel telve belépek az egykori szobádba. Fogalmam sincs mit keresek, de bármi is az nem fogom megtalálni. Nélküled nem. Megcsapja az orrom egy ismerős illat. Egy percre azt hiszem, hogy ha jobbra fordulok megpillantalak, amint éppen az ágyadon olvasol. De ahogy megfordulok ez a röpke pillanat üvegként törik össze, ugyanis az ágyon nincs már más csak por. De még nem tudjuk kimosni az ágyneműdet, mert hiszünk benne, hogy a por alatt ott lapulsz te. Valamilyen furcsa, groteszk reinkarnációdban, amit jobb, ha inkább csak sértetlenül hagyuk, mert nem tudnánk szembenézni azzal hogy mennyire nem az vagy már, akinek mi ismertünk és szerettünk. Sötétedik. És ez a tény, most kizökkentett a révedezésemből. Mozdulni mégsem tudok. Megragadta a szemem egy könyv a polcodon. Az, amelyikről azt mondtad, az életed legjobb könyve. Emlékszem még nyaggattál is, hogy olvassam el. Bűntudatot érzek, amiért nem olvastam el. Úgy érzem azzal, ha akkor elolvastam volna azt a hülye könyvet, akkor több esély lett volna arra, hogy ittmaradsz. Utólag mindened olyan fátyolosan sötét és egyszerre szentimentálisan és már-már ezoterikusan szentséges. Valami isteni fény ragyog körbe téged is és az emlékedet is, mindent. Glóriával a fején ékeskedik minden zoknid és örül, hogy végre jelentőségteljesebb helyet foglal el a világban. Ó csak fagyna a mosoly a zoknid arcára, ha tudná milyen áron kapta az új szerepét. Legszívesebben a földhöz vágnám a zoknit, a könyvet, az ágyat, mindent. Ha meg kéne magyaráznom azt mondanám azért teszem, mert nem tartottak itt téged. Semmi sem tartott itt. Én meg esélyt sem kapam rá, hogy megpróbáljalak marasztalni. Mérges vagyok rád is, hogy nem tettél semmit. Azért, hogy nem szóltál, hogy nem próbáltál meg jelezni. Hát jól cserben hagytál, én meg mégsem vagyok képes haragudni rád. A glóriádat nem tudja leverni semmilyen dühöm. Leülök az asztalodhoz, mert nem bírok tovább állni. Olyan, mintha a padló és a szőnyeg összeesküdött volna ellenem és ki akarnának tessékelni. Talán az én érdekemben teszik, mert látták azt a leguraló könnycseppet az arcomon, amikor megpillantottam az ágyadat. Pedig próbáltam elrejteni, hogy könnyezem. Csak allergia, vagy valami. A matek füzeted az asztalon hever, benne mindennel, amit meg kellett ugyan tanulnod de sohasem volt alkalmad használni. És mindez hiába hasznos az életben, megmenteni nem tud, nem tud ittartani, ha lejár az időd. Csak időpocsékolás. Mire mentél te ezzel? És mire megy ezzel bárki is? Mert nem adott neked se hosszabb életet, se boldogságot arra az időre, amíg itt voltál. Kisvártatva megszólal a telefonom kint a konyhában. De alig hangom a hangját, inkább csak valami túlvilági aláfestő zenének ítélem meg és nem is foglalkozok vele. Tudom, hogy nekem még nem kéne úgy tennem, mintha nem lennék itt, de nem tudok elvonatkoztatni attól, hogy te már sosem veszed fel a telefonod.
