Ma éjjel álmodtam. És kivételesen nem olyan álom volt ez, mint azok, amiket soha sem szeretnék a jövőben újra látni. Nem, ez most egészen kellemes volt. Benne voltál te is. Sőt, csak te voltál benne. Te, a hús vér valódban, amint épp própálod megjavítani a faliórát, ami Aznap éjjel állt meg. De mégis honnan tudtad, hogy elromlott, ha egyszer akkor már nem láthattad? Akkor már nem tudtam neked elmondani, hogy valami elromlott, hogy valami megállt. Nem tudtam vele mit kezdeni, ezért hát otthagytam. Hagytam, hogy örökké január 22-e este 9:00 legyen. Hiszen tudtam, hogy az egy órával Azelőtt volt. Azelőtt. Na igen, akkor még nem tudtam. Nem tudhattam... azt, hogy nem csak az óra állt meg akkor, hanem nem sokkal később valami másnak is örökre vége szakadt. Na mindegy, mert te ezzel nem foglalkoztál. Egyszerűen csak kicsavaroztad a hátlapját, aztán nagy szakértelemmel kezdted tanulmányozni az elemeket, a szerkezetet, mindent. Én meg csak néztelek. Nem tutam mit tenni. Úgy éreztem illene mondanom valamit, hisz mégiscsak most látlak Azóta először. De végül valahol a torkom környékén megálltak a szavak, feltorlódtak és eltorlaszolták az utat. Nyelni sem tudtam. Nem akartam, hogy így láss, mert tudtam, hogy majd úgyis visszamész. Nem akartam, hogy így emlékezz rám. Nem néztél felém. Azt hiszem valamiért egy kicsit bűntudatod volt. Szerintem úgy érzed, nem kellett volna itt hagynod. Hát igen. Egyetértek. De ha már így alakult, talán ki kellene használnunk ezt a pár pillanatot, nem? Így hát közelebb léptem hozzád. A válladra akartam tenni a kezem ezért kinyújtottam a jobb karom, viszont szinte azonnal vissza is húztam, ugyanis megijedtem, hogy talán egyszerűen eltűnsz, hogy a levegőtmarkolom majd csak tehetetlenül. Nem akartam csalódni. Még egyszer már nem. Csak álltam ott. Talán még sírtam is. Végre felém fordultál. Mosoly volt az arcodon. Nem boldog, hanem olyan fájdalmas, kellemetlen mosoly. Majd akezembe adtad az órát, ami addigra már újra járt. Én pedig elvettem. Szó nélkül. Csak néztünk egymás szemébe a hideg kövön állva. Próbáltunk mondani vagy tenni valamit, holott tudtuk valahol, hogy nem tudunk egymásnak üzenni. Tudtam, hogy nem hall engem, hiába kiabálok. Tudtam, hogy nem érezném, hiába szorítana erősen magához.
Zenét hallok. Egyre hangosabb és hangosabb. Lassan kezdi elnyomni az agyamban lévő képek halk lüktetését. Érzem, hogy elveszik az álom, és vele együtt egy pillanatra én is, majd kinyitom a szemem. Bámulom a plafont egy darabig. Ki sem kapcsolom még az ébresztőt. Csak fekszem. Elképzelem a zöld szempárt, ami alig egy perce még engem nézett. Elképzelem a szalmaszőke hajszálakat. Pont olyan szőke, mint az enyém. Aztán hirtelen felülök. Leállítom az ébresztőt. Kényszerítem magam arra, hogy ne gondoljak rád. Mindenre gondolt csak rád nem. Felöltözök, összepakolom a cuccaimat. Fésülködök. Közben hallgatom a kedvenc számaimat. Tükörbe nem merek nézni, mert tudó, te néznél vissza rám. Amikor már lépnék ki az ajtón és indulnék valahogy az órára téved a pillantásom. 7:20. Az óra újra jár. Könny szökik a szemeimbe. Megdermedek. Nem bírok mozdulni. Csak állok ott, sebezhetőn, magamban. Lassan 7:30. 7:40. 7:50. 8:00. Csak állok még mindig. Könnyeim eláztatták a felsőm és az arcom. Akkor ezek szerint talán mégsem álmodtam ma éjjel?
