꧁Egyszer volt, hol nem volt | Kapu fantáziavilágom városába꧂

II.

Bungou stray dogs
2017. Október 31.

.

.

.

Egy melegnek számító októberi napon sose az jut eszébe az embernek, hogy melyik munkáját végezze el. Sem aznap, sem másnap. Ilyenkor szeretünk csak pihenni és várni a véletlenre, melyben sokunk nem is hisz igazán.

Junko is így tett. Pihent a megöregedett és elnyűtt kanapén, melyet férjével egy éve vettek használtan. Szép bútor volt világosbarna huzattal, de el volt már használva, így lassan, de biztosan elérkezett az ideje annak, hogy fájdalmas búcsút vegyenek tőle. A nő szabad kezével - mivel az egyikben egy bögre tea volt - végigsimított a textilen. Furcsa lesz egy másik kanapét látni itt, mikor hazaérek - gondolta. Sóhajtott, majd beleivott a meleg italba és bekapcsolta a tévét.

Aznap este Junko megígérte magának, hogy megvárja, míg férje haza nem ér. Akkoriban Dazai-nak sokáig kellett dolgoznia. Közösen dolgozott egy folyton menekülő bűnbanda elkapásán Kunikida-val, ez pedig gyakran éjszakába nyúlóan hosszú folyamat volt - nem is beszélve arról, hogy partnere néha nem azért marasztalta, mert szüksége volt rá, hanem hogy bepótolja a papírmunkát.

Későn, kicsivel éjfél után nyílt az előszoba ajtaja. Dazai homokszínű ballonkabátja fáradtan suhant szintén fáradt gazdája után, aki amint belépett a lakásba a fogasra akasztotta. Dazai kezében egy kicsi barna aktatáska volt a nyomozás adataival tele: benne voltak a helyszínek, ahol látták a bandát, ezeknek az ideje és a tetteik az adott időben. Ő azonban szabadulni akart a kicsi bőrtáskától, ezért alig foglalkozva vele az ajtó mögötti falhoz támasztotta kockáztatva, hogy reggel ottfelejti.

Dazai ekkor halk csoszogást hallott a lakás belseje felől. Odafordult, mert a legkézenfekvőbb válaszra nem számított, hisz' felesége ilyenkor már rég aludni szokott. Azonban amint meglátta a fehér, bolyhos papucsokat a nappali sötétjéből lassan előtörni elmosolyodott és közelebb ment.

- Drágám, miért vagy még fent?

Junko bágyadt mosollyal az arcán nézett rá vissza. Fáradt volt, a szeme majdnem összecsukódott és már magánal se volt teljesen. Ilyen állapotban válaszolt férjének.

- A férjem vagy. Meghalni is veled tervezek. Ez a minimum.

S ezzel Osamu mellkasához bújt.

A férfi kissé meglepődött a szavak hallatán. Junko nem egyszer fejezte ki háláját, amiért kimentette eredeti életéből. Elmondása szerint ha ő nem jön, nem bírta volna sokáig. Azonban a második mondatnak súlya volt, még Dazai számára is. Szüksége volt egy kis időre, hogy megeméssze.

Mikor feldolgozta a hallottakat elmosolyodott.

- Akkor, benne lennél egy szerelmes kettős önygilkosságban?

Viccnek szánta, de mindegy volt, mert amint kimondta érezte, ahogy Junko súlyát már ő tartja, a lány nyaka pedig nem tartja a fejét, ezért szinte leesik a válláról. Osamu felnevetett és óvatosan az ágyba fegtette szerelmét.