꧁Egyszer volt, hol nem volt | Kapu fantáziavilágom városába꧂

IV.

Bungou stray dogs
2013. augusztus

.

.

.

— Ha a kaszás hegedülne, pont úgy nézne ki, mint te. 

.

Arisu kezében a hegedű máshogy nézett ki, mint az üzletekben vagy a kirakatokban. Kecsesebbnek, könnyebbnek és fényesebbnek tűnt a lány vékony ujjai közt, ezzel a hatással őt is egy fekete tollú hattyúvá varázsolva. Ilyenkor fekete haját felfogta, hogy ne zavarja a mozgásban, kék szemei pedig elmerültek a húrok és hangok világában. Dazai-nak erre a látványra mindig káprázott a szeme. Addig ki nem állhatta a hegedű magas nyávogását, Arisu zenéje azonban nem kottából másolt játék volt. Ő a szívéből, hangjegyek és szabályok nélkül játszotta azt, amihez kedve volt és tetszett a fülének. Ez a szabadság tetszett Dazai-nak a játékában; nem kellett feszültséget és komolyságot hallania a zenében, amit annyi énekes követ. A zeneiparban dolgozók is megírták a saját dallamaikat, amikkel dolgoztak, amiket ismételtek, Arisu azonban másnapra már nem is emlékezett az előző napi dallamokra.

Dazai behunyta a szemeit. Altatódal vagy nem, neki tetszett és alvásra késztette szemeit - azon kívül azonban egyik szerve vagy testrésze sem kívánta az alvást. Ő csak hallgatott, mert jó volt látnia vagy hallgatnia, ha Arisu boldog. Fordítva ült a széken, ami a lányt általában zavarta, mert szerinte Dazai ilyenkor "nem rendeltetés szerűen használja szerencsétlen tárgyat". A fiú a kezére fektette az arcát és kinyitotta a szemét, ezzel együtt mélyet lélegezve a poros virágillatból. Nézte, ahogy Arisu kiadja a fájdalmait és a stresszt, ami már oly' régóta nyomja a szívét. Ha tehette volna - és ha nem hallgatott volna el a zeneszó - megfogta volna a lány kezeit és táncra hívta volna, de nem tehette. Arisu, egy sérült, lelkében zokogó lány, aki könnyen megsebesül újra. Félt, hogy valamivel megbántaná, pedig ezt akarta egész életében legutoljára tenni.

Dazai mindig azt mondta, Arisu képes varázslatot teremteni pár hang kiadásával. Tetszett neki, ahogy a lány egyik húrról a másikra húzza a vonót és zenél, zenél és zenél, amíg el nem fáradnak a kezei és a lábai is. Csak akkor hagyta abba, mikor már megizzadt és levegő után kapkodott, mert addig befejezetlennek érezte a zenét. "Amíg képes vagy csinálni, csináld. Csak akkor fejezted be, mikor már összeesel a fáradtságtól." Arisu imádta ezt mondogatni. A helmondatává vált, mint egy talizmán, s a végén már erről jegyezték meg a maffiások.

Dazai észre se vette, hogy a zene már elhalt. A hegedű a földön hevert, mellette a fekete hattyúval, aki belefáradt a repülésbe. Dazai ennek ellenére mégsem aggódott. Arisu ezer és ezer alkalommal végezte már így. Annak ellenére, hogy a jelmondata egy része a befejezésről és az önmegállapításról szólt, ő sosem tudta rendesen megítélni, mikor jár már az ereje végén. Ez alkalommal összeesett, mert a lábai és a kezei már nem bírták.

Dazai odasétált és az ölébe vette a lányt. A csukott pilláit nézte, figyelte, ahogy a fény táncol fehér bőrén, s a tüdejét, ahogy egyenletesen emelkedik, majd esik vissza. Arisu karcsú kezére nézett, amire finoman simult rá a fekete anyag, majd bővül, szét felé nyílik és eltakarja a lány kezét. Arisu fiatal volt, tizenhárom éves, mégis, néha már úgy viselkedett, mint egy sokat tapasztalt felnőtt. Ezt teszi az emberrel a maffia – mondta Dazai mindig, mikor Mori-san erről beszélt. Hidegen válaszolt a maffiafőnök mondataira, azonban legbelül sajnálta Arisu-t; talán, ha nem abba a fránya nyomornegyedbe születik, talán, ha nem hagyják ott az út szélén, vagy talán, ha valaki felveszi onnan egy sokkal szebb életet élhetett volna. 

– Dazai-san, most már igazán elengedhet, jól vagyok. – az említett Arisu erőtlen hangjára magához tért. Ránézett, a szemei még mindig vonzották egymást, mint két mágnes. 

– Biztos, hogy nem. – Dazai egy kényelmesebb pozíciót választott; törökülésbe ült, Arisu-t pedig az ölébe fektette. – Tudod Arisu, ha a kaszás hegedülne, pont úgy nézne ki, mint te.