This is everything, only not Romantic.

7. Az első veszekedés!

Először is, köszönöm azoknak, akik olvassák a sztorit. :) Háás vagyok érte! Másodszor, kommenteljetek, kiváncsi vagyok a véleményetekre. Harmadrészt, köszönöm a 6(!) csillagot is, bár nem számítottam rá. :DDD
Jó olvasást!

- De ez nem ugyan az az istenért!

- Ezt nem lehet máshogy értelmezni!

- Tom! - léptem be a házamba, nyitva hagyva az ajtót. - A diéta az inkább formál és egyensúlyba tartja a kilóidat, mindenhol egységesen. A fogyókúra az meg a ducibb embereknek a kiló leadását szolgálja az álom súlyig.

- Duci vagyok? - lépett be utánam az ajtón.

- Nem, te reménytelen vagy. - tűntem el a lépcsőn.

- Most már hülye is vagyok nem csak dagadt? - Tom rendesen futott már utánam, magyarázatot követelő hangnemmel.

- Igen Tom! Hülye vagy! Nem vagy képes felfogni az agyaddal amit mondok. - csaptam a két combomra miután leültem az ágyam távolabbi eső párnás részére.

- Most már agyatlan is vagyok? - állt meg az ágyam mellett.

- Ahj, ne csináld ezt, mert felidegesítesz.

- Egy kedves szavad nincs hozzám?

- Te hallod is és tudod is amit mondasz, vagy csak a szél lebegteti a hangszálaid?! - tényleg kezdtem hülyének nézni.

- Egy egyszerű kérdést tettem fel. - támaszkodott rá az ágy másik oldalára.

- Nekem miért legyen egy szép szavam is hozzád, mikor te egész nap flegmultál, bunkóztál velem? Teszem hozzá a semmiért!

- Bocsánatot kértem nem? Elmagyaráztam miért voltam amilyen. Csak dühít, hogy egy napja se vagy itt és már felfordult az életem minden egyes jelenet kockája.

- Szerinted engem nem? Szerinted akartam én ezt? Hogy mindenhol fotósok lesik minden mozdulatom? 1 óra alatt vált semmivé a magánéletem! Nem azért költöztem ki, hogy már a második estén egy tök idegen pasassal játsszak kamu randit a címlapokra! Nem, rohadtul nem ezért!

- Akkor miért? Még is mi vetemített arra, hogy elhagyd a kis luxus szülő otthonod, és kiutazz az isten háta mögé kettővel ugyan csak egy puccos környékre?

- Azért mert már csak David maradt nekem, mint család tag! - eddig bírtam. Tommal már üvöltöttem, a könnyeimnek is utat engedtem. Vele szembe az ágy másik oldalán álltam, villámokat szórva a szememmel felé. Tom ledermedve állt előttem. Valószínű azon gondolkodott, jól hallotta e mindazt, amit a fejéhez vágtam.

A két tenyerembe temettem az arcom. Bőgtem. A szüleim elvesztése egy sors fordító pont volt az életemben. Hiányoztak. A mai napig. A következő, amit kitudja hány perc után vettem észre, az Tom erős karjai körülöttem. Megölelt. Az első békítő ölelésünk. Kellemes illata volt. A homlokát a homlokom fölé támasztotta. Erősebben ölelt, magához szorított. Én meg mozdulatlanul álltam, és csak bőgtem. Egyikünk se vette észre, hogy Bill az ajtón kívül a többiekkel támasztotta a falat.

- Jobb, ha megyünk. - suttogta lehangoltan Andy.

- Ezt nekik kell, egymás között lerendezni. - lépett utána Gustav.

- Erről egy szót se soha! - lépett le immáron a másik két fiú is a lépcsőről. Maguk mögött bezárva a bejárati ajtót, otthagytak minket.

Tom ezalatt az idő alatt nem engedett el. Pucér hátamat simogatta egyik kezével, míg a másikkal erősen magához tartott.

- Sajnálom. - suttogta a hajamba. Mellkasába temettem az arcom. Reakció kép. - Nem akartalak megbántani, hidd el. Nem gondoltam volna, hogy ennyire fájdalmas ok miatt jöttél. - belemarkoltam a pólójába. Nem eresztettem el. Nyugtató volt az ölelése, ahogy beszélt hozzám durmogó mély hangjával. Nem akartam, hogy elengedjen, éppen úgy, ahogy én sem őt. Kicsit elhúzódott tőlem, hátrébb lépett. Azt hittem most jön az a mondat, hogy megy. De nem! Megfogta a kezem, az ágyhoz lépett velem, megvárta míg befekszek és kényelmesen elhelyezkedek félig ülve. Lekapcsolta a lámpát, majd a másik oldalra követve példámat felült, hátát az ágy támlájának döntve.