Mindene az enyém

A kisugárzása (prológus)

Kocsival szeltem át a főutat, ahogy a húgomért mentem az iskola elé.
Még sosem jöttem érte, kivételes alkalom volt, amiért anyám üzleti úton van.
Nem bántam, amúgy is otthon ett a fene, meg aztán láthatom a kis Ashiko-t a barátaival.

Amint az iskola utcájába értem lelassítottam. Mindenütt iskolások vánszorogtak hazafelé, s amint lejjebb húztam a zenét, még a kocsit is ellepte a sok vékony hangocska odakintről.
Szép lassan oda is értem s kitekintettem az ablakon be az iskolába.
A sok középsulis ott állt elbújva a cigarettával, az iskola kapuja mögött pedig jött az én kis húgocskám a barátaival.
Amint megpillantottam dudáltam, mire ő a tömeggel együtt megtorpant.
Elköszönt, ami szinte percekig tartott, mire mindenkit körbeölelt, ekkor pillantottam meg valakit mögötte.

Ahogy rá tekintettem, ahogy a padon ült belehajolva a füzetébe, kapucnival a fején, éreztem is a kisugárzását, az auráját, ami azt súgja az embereknek, "ne merjetek megzavarni!"
Szememet mégsem tudtam levenni róla.
Kissrác volt, de egyszerűen tudtam, hogy túl sok esze van és problémája.
Mikor kezdtem megunni bámulását, mintha érezte volna, felemelte fejét, maga elé tekintett a földre, így pillantást nyertem arcából. Egyszerűen gyönyörű volt, nem tudok mást mondani.
Arca innen is láthatóan puha volt, szemei csillogtak, szempillái hatalmasak, amik árnyékot vetnek világoskék szemeire.
Annyira figyeltem, hogy még ajkaim is kissé kinyíltak, közben előre hajolva néztem ki a búcsúzkodó húgom elől, aki folyton beleállt a képbe.

A fiú zenét hallgatott s apró kezeivel lapozott a füzetben, majd újra visszabújt a kapucni alá. Valahogy muszáj rávennem, hogy idenézzen.

Megnyomtam a dudát, majd hosszan hagytam, hogy átjárja az egész helyet a hangja.
-Ou bocsi! Véletlen volt! -kiáltottam, de a fiú ide sem nézett, ehelyett a húgom barátai hahotáztak.

-Amilyen helyes a bátyád, annyira béna! -nevettek, de én mint mindig, elengettem a fülem mellett.

A húgom végre a kocsihoz ért s megkerülve beült mellém.

-Renjiro, miért kell leégetned folyton? -morogta apró hangján, de én továbbra is a firkáló fiút néztem.

-Hé figyi? Ismered azt a fiút? -mutattam felé, míg húgom kereste kire mutatok.

-Ja hogy ő? Igen, az osztálytársam. -azzal a telefonba mélyedt.

-Hogy hívják? -valamit pötyögött a telefonba, majd pár másodperc késéssel válaszolt.

-Hmm? Ja, asszem Hitoshi a neve. Sosem beszél, folyton be van dugva a füle. Elég facsart gyerek. De miért is érdekel? -mivel nem válaszoltam rám tekintett. Én csak tovább néztem, hogy is ne néztem volna, hisz végre felemelte a fejét, amiért megbökte valaki.
Felnézett s lekapta a kapucnit.
Láthattam teljes valójában. A fénylő arcát s csillogó, dús fekete haját, ami tökéletesen volt kócos. Állkapcsa íves volt és gyönyörű. Amint felmértem őt, éreztem a fülemben a szívem dobogását s mintha lassítva láttam volna, ahogy elsétál egy nővel, aki az anyukája lehetett. Alacsony volt s bő ruhákban volt, mégis láttam, hogy feneke apró, de annál formásabb.

-Renjiro! -lökött rajtam a húgom olyat, hogy majdnem kifordultam az ablakon.

-Ashiko! Ha kiesek, ki fog haza vinni?

-Hazavinni? Csak bámészkodsz kifele! -ordított le.

Ezzel elindultunk hazafele, de az agyam végig máshol járt.
Ki bánthatta meg ezt a fiút és miért? Hitoshi? Illik rá ez a név. Olyan kis ártatlannak tűnik és érzelmesnek. Vajon hol lakik? Hány éves? És miért érzem úgy, hogy még találkozni fogok vele? De lehet hogy nem. Lehet sosem látom viszont. Márpedig ez a fiú rettenetesen beleégett a retinámba. Minden egyes mozdulata és vonása itt van a fejemben s ahogy lecsukom a szemem, azonnal őt látom magam előtt.

Amint hazaértünk, Ashiko a szobája felé tartott, egy pillanatig sem nézett ki a telefonjából, míg én megálltam az ajtóba.

Én még elmegyek a boltba, kell pár dolog itthonra.

-Jól van! Siess vissza, félek a sötétben egyedül!

-Jóval sötétedés előtt itthon leszek, ne aggódj! -mosolyogtam s azzal visszahuppantam imádott fekete BMW-m volánához. Gázt adtam neki s pár perc múlva a boltnál is voltam.

Lazán kiszáltam majd zsebre tett kézzel vánszorogtam be a boltba. Ezidő alatt egy lány feltűnően végignézett engem, ami persze nem ejtett zavarba, inkább elgondolkodtam miért.
Egy egyszerű farmer volt rajtam és egy épphogy passzos fehér póló. Talán túl passzos lenne? Ezzel elkezdtem magamon igazgatni, nem figyelve magam elé, így hát neki is mentem valakinek.

-Basszus! Hol tartod a szemeid? -a srác kiakadt, amiért olyan erősen nekimentem, hogy kiesett a füles a füléből. Azonnal fel is vettem neki, majd mikor megláttam ki az, lesokkoltam.

-Kössz.. -vette ki a kezemből óvatosan, hogy véletlenül se érjen a kezemhez.

Nekimentem..hozzáértem...hozzám beszélt..ez Hitoshi. Ez a sors keze.. tudtam, hogy még találkozok vele.
Ezidő alatt bámulni kezdtem, de nem volt kínos, mert ő is ezt tette.
Tekintete fátyolos volt, ajkai elváltak egymástól, közben végig kék íriszeimet bámulta. Szeme kikerekedtek, közben aprókat pislantott.
Kis idő elteltével vörösödni kezdett, amivel mégjobban elvonta a figyelmem.

-Bocsánat, arrébb menne? -szólalt meg egy vásárló, amiért elálltam útját.

-Ne haragudjon! Tessék csak! -ugrottam arrébb, s mikor újra Hitoshi után néztem, már csak suklyáját láttam.
Elmegy..de...látni akarom még. Még és még, míg hozzá nem szokik a szemem ehhez a gyönyörhöz.

Nem bírom ki! Utána kell menjek!

-Hé várj! -mentem utána, de ő nem hallott meg.
De hát ő csak egy idegen kisfiú. Mégis mit akarok én tőle? De..ő is úgy nézett rám... éreztem valamit. Basszus, Ashiko! Sietnem kell, még mielőtt besötétedik!

Bevásárlás után beszálltam a kocsiba, majd mikor bekötöttem magam, megpillantottam valakit elsétálni nemsokkal a kocsim előtt az anyukájával.
Alaposan végignéztem még utoljára, majd tapostam a gázra s hazarepültem.

Beestem az ajtón, majd legórtam a konyhapultra a dolgaimat. Belehuppantam a kanapéba, rákönyököltem térdeimre, majd maszírozni kezdtem homlokomat.
Hitoshi...csak ő járt a fejemben..