Krónikák Léghajóháton

Mindennek utána

[Kicsivel az ostrom után]
A Keleti öböl finom homokos partján gyűltek össze.
Lius, akinek a combját megvágta egy penge, egy botra támaszkodott.
Mellette a még gyönge Via ült, és az ikreket nézte. Mind a négyet.
Fiatalabbik Lia a homokot turkálta, Caspiel pedig megkísérelt beszélgetésbe elegyedni a két idősebb verziójukkal. Azok, bár szívesen válaszolgattak, sem az időgépről, sem a kalandjaikról nem ejtettek egyetlen szót sem.
Sere az óceán mentén ült, hagyta hogy a víz újra meg újra kimossa lábujjai közül a homokszemeket. Egyre csak bámult a messzeségbe. A lassan lenyugvó Napot sem találta igazán szépnek.
Nemcsak Astha tragédiájáról értesült az imént, hanem a nő igazi kilétéről is. Ez valahogy mindent rosszabbá tett. Egyszerre vesztette el az anyját, és lányát is. De megkerült a férje és a fia.
Boreas és Logan valamivel mögötte, halkan beszélgettek. A csatát elemezték, és az Árnyvilág jövőjét.

Boreas boldog volt hogy Logan naplementét láthat. A sötét királyt egészen lenyűgözte hogy ilyen színfájdító szépség még létezik a világon. Fejébe vette, hogy akárhogy is, de megszerzi ezt odalent.
Aluette gyönge volt még, Bimóba kapaszkodott, és szaporán vert a kis szíve. A robbanás előtt félig beomlott pince elfojtotta a hangokat, így maradt életben.

Úgy érezte valami elromlott benne, de nem tudta volna megfogalmazni, mi.

Ludvig hátrébb állt, a szemcsésebb, sziklásabb részen a partnak.
A két időgépet méregette. Kísértést érzett hogy megmentse Asthát, bárhogyan is. De nem. Ígéretet tett Wilsonnak.
Atlan összekötött kézzel és lábban ült mellette a köveken, Ludvig őrizte. A szélmágus esküdött, hogy szándékosan szúrta le Borokvurt, az alkalom hevében, de a többiek még nem tudták higgyenek-e neki. Jó szándékára utalt, hogy nem kavart szélvihar, habár meglehet csak az életét féltette.

A világ összes színében tündökölt, s talán még olyanokban is, amik nem ebből a világból valók. Felnyílt a kapuja.

Nem tudták megmondani hogy vajon odabent is víz folyt, vagy az út tűnt annak, de kigördült rajta egy kis ladik. Rajta három alaktalan lény, olyanok, amelyeket Lius már kétszer is látni vélt. Ugyanúgy áttetszőek és színtörőek voltak mint maga a városuk.
Emellett mögöttük állt egy zöldes árnyalatú emberi alak is.
Aluette minden bajáról megfeledkezett, ujjongva nézte a partraszállást. Ludvig is felkapta a fejét, és odasietett.
-Ősök. -suttogta rekedten.
Valóban azok voltak.
A három nagykövetük, ahogy homokra léptek, emberi alakot vettek föl. Fehér-arany ruhát viseltek, és éppoly fiatalnak tűntek mint Aluette.
Két lány és egy fiú érkezett, de ez náluk sokat nem jelentett.
-Üdvözletem! -köszönt mosolyogva az első. Mindhárman meghajoltak, így láthatóvá vált a mögöttük álló tanácstalan figura.
-Theo!
Lius és Boreas egyszerre kiáltottak fel.
Valóban ő volt, beteges zöld árnyalatban. Szelíden mosolygott.
-Elbúcsúzhatsz, Theodore. -álltak félre az Ősök. Az előrelépett.
-Nem tudtok megérinteni. -kezdte szomorúan- Én halott vagyok. Ez a testem már nem ebbe a világba tartozik, hanem oda, Funducanba.
A városra mutatott.
-Sajnálom Theo én nem tudtam...
-Ne mentegetőzz, Lius! Nem a te hibád. Ilyen a háború. Büszke vagyok rá hogy jó emberek közt halhattam meg.
Boldog vagyok hogy ismerhettelek bennetek. Sere, Via, Aluette, veletek nem is tudtam találkozni annyi éve.
-Tehát van túlvilág? -kérdezte Lius.
-Azt nem tudom. -válaszolta meglepően Theo- Nincs itt Funducanban mindenki aki halott. Én is csak tisztességből kerültem oda.
-És erre lehetősége v... -kezdett bele a vezető Ős, de kiabálás szakította félbe. Az ültetvényes sorok közt futott valaki.
-Hé! Hé! Ne hagyjatok itt! Várjatok!
Kicsit lassított, mikor a partra élt. Az idősödő férfi egy megsárgult cetlit szorongatott. Lius felismerni vélte benne azt, amit ő maga adott harmincnyolc éve. Haley visszaváltozott "eredeti" alakjába.
-Olyan sok évig vártam.
-Haley. -lepődött meg az Ős.
Aztán összeszedte magát, és folytatta a beszédjét.
-Szkléra földjén az elmúlt száznegyevnyolc évben viszály dúlt, a Nagy Háború. Nekünk, Ősöknek, nem volt maradásunk. Elhagytuk az oly kedves erdeinket és hegyeinket, és megépítettük a saját városunkat. Vízre szálltunk és vártunk. Vártunk, hogy véget érjen a megpróbáltatás, a szenvedés, hogy újra létezhessünk. Néhányan maradtak. A testvéreink, akik szimbiózisban élnek a flúrokkal, nem tűntek el, ők visszavonultak Fényerdő mélyére.
A leszármazottjaink, fél-, és negyedősök, mint Ludvig.