Szívzűr a gimiben ✅

Thirty-two

CHARLIE

- Piper az? – Kérdezem valamivel hangosabban, mint kellene. – Piper-t akarja elcsábítani a bátyám?

Weston lepisszeg, majd gyorsan be is fogja a számat. Minden dühömet összeszedve nézek rá.

- Ne olyan hangosan! - Azzal elveszi a szám elől a kezét. – Még a végén Mason is meghallja.

Mintha olyan nagyon érdekelne, hogy meghallja! Mégis hogy juthatott ilyesmi egyáltalán a bátyám eszébe? Hogy lehetünk mi egyáltalán rokonok?

- Nem olyan nagy ügy. – Teszi hozzá, mintha ezzel akarna nyugtatni.

- Meg vagy buggyanva? De hiszen a bátyám valami hülye fogadásból el akarja csábítani a legjobb barátnőmet!

Erre felsóhajt.

- Oké, szörnyű, de gondolj már bele! Piper-ről van szó. Úgysem fog neki sikerülni.

- Hát az szuper mondhatom! – Próbálok annyi iróniát beleadni a válaszomba, amennyit csak tudok. – Ez nem maradhat így, Weston, muszáj elmondanom neki!

Hitetlen szemekkel mered rám, majd váratlanul a vállamra teszi a kezét.

- Ezt nem mondhatod komolyan! Én is elárultam Mason-t azzal, hogy elmondtam neked a tervét.

Mélyen érintenek a szavai. Tényleg elárulta az óvodáskori legjobb barátját miattam. Mintha fontosabb lennék neki Mason-nél. Mintha a kettőnk szövetsége erősebb lenne, mint az övék. Persze... Ha létezik egyáltalán bármiféle szövetség köztünk, és nem csak én képzelem be.

Lemondóan enged el.

- Nem kellett volna elmondanom.

Na, tessék! Már meg is bánta, hogy megbízott bennem! Összeszorul a szívem a gondolatra...De hát én nem árulhatom el Piper-t! Nem tehetem. Még mielőtt azonban bármilyen választ is kigondolhatnék, megszólal a telefonom. A Verka Serduchka semmihez sem hasonlítható zenéje tölti be a szobát. 

Piper nevét olvasom le a kijelzőről, mire gondolkodás nélkül fel is veszem.

- Haló!

- Halihó. – Trillázza Piper. – Nem írtál vissza.

Óh, tényleg.

- Bocsánat, csak el...- Szünetet tartok, míg Weston-ra pillantok, aki idegesen fészkelődik a helyén. – El voltam foglalva.

- Ahaaaaa. Képzelem én azt!

Ezt azon a cinkos és mindentudó hangján mondja, amitől minden egyes alkalommal csak elmosolyodok.

- Tök mindegy. – Szólal meg újból. – Már itt vagyok a házatok előtt.

- Óh, máris megyek, egy pillanat!

Azzal leteszem a telefont, majd fel is állok az ágyról. Már a kilincsen van a kezem, amikor Weston egy könnyed mozdulattal elkapja a karomat. Gyengéden tartja, közben pedig idegesen, fürkészőn néz a szemembe.

- Ugye nem mondod el neki?

Elgondolkodva pillantok le a karomra kulcsolódó ujjaira, majd vissza az átható, melegbarna szempárba, ami egy pillanatra sem ereszti tekintetemet.

Szétszakítva érzem magam.

- Megpróbálom. – Csak ennyit bírok kinyögni, többet nem tudok neki megígérni, és ezt ő is tudja.

Lassan, ujjanként lefejti a karomról a kezét, mire én meg is indulok kifelé. Lerohanok a lépcsőn, Weston pedig követ.

- Charlie! – Hallom meg Mason hangját az előszobából. – Nézd csak ki van itt!