Két jég között

6.

Másnap reggel a portán szerencsére nem az a középkorú fickó volt, aki tegnap. Nem igazán szoktam semmi miatt bűntudatot érezni, de valahogy az ő szemébe nehéz lett volna nézni, és reméltem is, hogy nem sűrűn fogunk összefutni a jövőben. Nadrágkosztümöt vettem fel, egy lapossarkú cipővel, és a hajam összefontam hátul. A smink persze nem maradhatott el, és azon a napon még rúzst is kentem. Jól esett, de frusztrált is egyszerre. Mi lesz, ha elkenem? Nem vagyok ezzel a hajjal túl csitri kinézetű? Talán magasabb sarkú cipőt kellett volna vennem. Ezek és ilyen hasonló gondolatok bántottak, amik mind az önértékelési problémáimat jelezték, ami egy pszichológusnál azért elég szégyen, sőt rossz ajánlólevél. Kihúztam magam, nagy levegőt vettem, és kiléptem a liftből. Tony kérése az volt, hogy itt jelentkezzem, ahol felvett, a nappalijában. Furcsállottam, hogy nem az irodájában, vagy az enyémben, de aztán úgy voltam vele, hogy Stark az Stark, biztosan vannak ennél furcsább dolgai is. Aki teljes páncélzatban játssza a szuperhőst, annak megbocsátható, hogy a lakásában vár. Arra gondolni sem mertem, hogy ki akar kezdeni velem, de azért az ördög nem alszik, mondják, azért karikás a szeme. Mondjuk én már láttam az ördögöt, két alakban is, és az nem Tony volt, abban biztos vagyok. Az ördög egyik alakjában kócos, maszkos férfi volt, a másikban pedig szarvakat hordott a fején, és méregzöld palástja úgy lobogott mögötte, mint egy bukott angyal szegett szárnyai. Álmomban mindkét alakja kísértett.

– Jó reggelt Flora – köszöntött Tony, egyszerű farmerben és pólóban, mezítláb sietve elém. A haja kicsit kócos volt, az arca nyúzott, pontosan olyan, mint aki nem aludt. – Ne nagyon pakoljon le, mert mindjárt indulunk. Reggelizett már?

– Egy kávét ittam, köszönöm. Nem szoktam reggelizni – néztem a lábára –, ugye nem így akar jönni?

– Hogy így? Ja, nem, ez csak az itthoni megjelenésem. Ha elmegyek itthonról – mutat a falon túlra, és villant egy magabiztos mosolyt –, akkor csakis Vasemberként teszem.

– Fél valamitől? – köszörülöm meg a torkom óvatosan. A kérdés is elég személyes volt, de muszáj volt tudnom. – Vagy ez valami tudathasadásos állapot önnél? – Magázásra váltottam, hiszen mégiscsak a munkaadóm volt, és ez nálam elvi kérdés. Akitől a fizetést kapom, azt nem tegezem. A tegnapi együtt iszogatás sem volt nálam szokás, és nem is fog előfordulni többet, azt elhatároztam, úgyhogy hiába volt két pohár a pulton, eltökéltem, tartom a tisztes távolságot. – Már előre mondom, nem kérek inni.

– Hogy az? – nézett meghökkenve a pult felé, és komolyság ült ki az arcára. – Az nem is neked töltöttem ki drágám, hanem... – Láttam rajta, hogy keresi a szavakat, vagyis nyilvánvaló, hogy az az ital rám várt. Zavarba jött, amit csodáltam is, hiszen róla úgy gondoltam, minden helyzetből képes kivágni magát, ez látszott abból is, hogy mikor nyílt az oldalajtó, és Pepper lépett be a nappaliba, azonnal felderült a képe, és megragadta a másik poharat. – Jó reggelt drágám. Töltöttem neked is.

– Tony, tudod nagyon jól, hogy nem iszom – tolta el Virginia a poharat, és utána rögöt Tony fejét is, amikor az meg akarta csókolni zavarában. Igazán komikus volt ez az egész, de a volt barátnőmre való tekintettel komorságot erőltettem magamra. – Miben egyeztünk meg? Hogy nem iszol, és még kilenc sincs. Tony, a jó életbe már! Szia Flora – pillantott rám, és elhúzta a száját. – Ne haragudj, de egyáltalán nem örülök, hogy megkaptad ezt a munkát.

– Szabadna megtudnom, hogy miért? – Az előbbi nyugodtság elillant, és átvette a helyét a csalódottság. Egyszerűen hihetetlen volt, hogy az a lány, akinek a haját fogtam az egyetemi bál után, hogy ne hányja le, akivel együtt elemeztük ki a pasikat az évfolyamon, képes lett volna megfosztani ettől a munkától. Én az ő helyében sosem tettem volna ilyet. – Talán attól félsz, hogy lecsapom a kezedről a vőlegényedet? Tudod nagyon jól, hogy én a zűrös pasikra bukom, nem tehetek róla, nekem ezt osztották.