Két jég között

16.

– Megyünk mindannyian? – biztatta a szemével Steve a többieket, de egyedül ő volt lelkes. Thor még mindig duzzogott, annak ellenére, hogy a felvételeket visszanézték már vagy egy tucatszor, még mindig azon az állásponton volt a csapat, hogy más hozta vissza Barnes-t, és nem a villám, amit Thor beleeresztett.

– Csoda, hogy egyáltalán túlélte – motyogta maga elé Banner, miközben feltolta a szemüvegét az orrán. – A villámcsapásba illik belehalni, ha mondhatom így. Ha nem is akkor, de később veseelégtelenségben biztosan. Vannak azért kivételek, de itt egyértelmű, hogy telibe találtad.

Tony szintén Bruce álláspontján volt, ahogy Natasha is. Steve örült, hogy visszakapta a barátját, az apróságokkal nem igazán törődött. Amikor Stark közölte, lebeszéli Flora-val, hogy meglátogatják az őrmestert, Steve aludni sem tudott annyira izgult, sőt azóta se sokat. Ezerszer átrágta, hogy fog viselkedni, mit fog mondani, de most, hogy tudta, másnap ilyenkor már útban lesz a bázis felé, mintha törlődött volna az agya, szinte semmire nem emlékezett. Abban biztos volt, hogy kezet fog vele rázni, és meg is öleli, és elmondja, mennyire örül, hogy végre itt van, de hogy utána mi lesz? Talán jobb is, ha nem agyalok tovább rajta, gondolkodott, majd lesz, ahogy lennie kell. Kettőnk közül úgy is mindig ő volt a beszédesebb.

Aludni próbált, de csak forgolódott, aztán inkább kiment a nappaliba, és kérte azt a file-t, amin az a volt, ahogy visszatért Bucky. Megnézte, visszatekerte az elejére, aztán újra lejátszotta, és tette ezt egészen addig, míg már majdnem leragadt a szeme az álmosságtól. Akkor nagyot ásított, és ott, aludt el, a nappali kanapéján.

Csendben vacsoráztunk, csak a kanál és a tányér összekoccanásának ütemes hangja hallatszott, semmi más. Figyeltem őket a szemem sarkából, mindkettő mereven bámulta az előtte lévő gőzölgő vacsorát, és monotonon lapátolta be. Loki azóta nem szólt Bucky-hoz és engem is került, mintha szégyellte volna, hogy ő még szűz. Ha beszélt is hozzám, kerülte a tekintetemet, rövid, tőmondatokat használt, és gyorsan elintézte, amit akart. Haragudtam Barnes-ra, de nem szóltam, gondoltam majd lebokszolják egymás közt. De ahogy teltek a napok erre egyre kevesebb esély volt. Úgy tűnt, az egyikük nem közeledik, a másik meg nem enyhül.

– Nem Loki ám az egyetlen szűz köztünk – csaptam végül oda a kanalat az asztalhoz olyan erővel, hogy a tányérok megcsörrentek. Mindkettő felnézett rám, Loki dühösen, állkapcsa megfeszült, aztán ő is letette a kanalát, de jóval halkabban, mint én. – Igen, nem kell ám így nézni, és nem is kell lenézni azt, aki. Meg vagyok értve? – kérdeztem emelt hangon Bucky-t, aki kikerekedett szemmel bámult rám, és megállt a keze valahol a tányérja és a szája közt félúton. – Ráadásul, aki kábé hatvan éve randizott utoljára, az gyakorlatilag szintén szűz. Tovább léphetnénk ezen, fiúk? Esküszöm, óvodában érzem magam.

A kirohanásomra Bucky válaszolt először, bekapta a falatot, gyorsan elrágta, de nem elég gyorsan. Lenyelte, de a falat megakadhatott a torkában, mert ököllel még mellkason is ütötte magát, hogy rásegítsen.

– Nos, szeretnék elnézést kérni – krákogott egy sort. Lokira néztem, aki ajkát lebiggyesztve turkált az ételbe, aztán hálás szemmel pillantott rám, és folytatta tovább az evést.

– Szerintem meg van bocsájtva – sóhajtottam fel, és végre elmondhattam a jó hírt. Vagyis, Barnes-nak biztosan az volt. – Holnap érkeznek a Bosszúállók, én pedig elmegyek. A mai este lesz az utolsó.

Loki felkapta a fejét, és annyi érzelem suhant át az arcán, hogy követni se tudtam. Az első az a félelem volt, az utolsó pedig a szomorúság, de a kettő közt megszámlálhatatlan indulatot sorakoztatott fel. Amikor előző este Tony hívott, én is meglepődtem, és el is szomorodtam, ráadásul egyetlen gondolat zakatolt a fejemben egész éjjel, és Loki jó szokásához híven, ráérzett.