Üvegszemed rám tekint

4. fejezet

(Emma)

Ahogy az ölembe hajtotta a fejét, egyből elkezdtem cirógatni a haját. Éjsötét és selymes, csiklandozza az ujjamat, ahogyan lágyan beletúrok. A szemem előtt megelevenedik a jelenet, mikor a hajába kapaszkodva kaptam meg, amire évek óta vágytam, ő pedig kicsit sem finomkodva a nyakamba harapott. Végre egy kis nyugalom költözött a fejembe, mert most először hagytak békén azok a szemek, amik kis híján az őrületbe kergetnek.
Félek, hogy amint kilépünk ennek a szobának az ajtaján, minden visszatér az eredeti felállásba. Csak még egy kicsit hadd felejtsek, még egy kicsit adj reményt.
Az ujjai indaként fonódnak a csuklómra, a tenyerem a mellkasán pihen, érzem, hogy heves ver a szíve. Minden mozdulata birtokló, azt akarja, hogy csak az övé legyek. A szemei vészjóslóan csillognak az ablakon betűző napfényben, a kérdés égeti a torkomat valahányszor ránézek a szemeire, de úgy érzem, hogy a kérdés egy kicsit goromba lenne.
Észreveszi, hogy a szemeit fürkészem, ezért egy sejtelmes mosollyal felém billenti a fejét és egyenesen a szemembe néz.
- Ne fogd vissza magad. Ha kérdezni akarsz, nem bánom, de nem ígérem, hogy minden kérdésre választ adok.
Egyetlen vonallá préselem egy pillanatra a számat. Túl abszurd, amire most gondolok, de valami azt súgja, hogy mégis egyben az igazság.
- A szemeid nem igaziak, ugye...?
- Gondolom nem csak a színe vezetett rá. – Felül az ágyon, az ablak felé fordítja a fejét, az egyik kezemet az ölébe húzza, mintha ezzel akarna maradásra bírni, pedig nagyon jól tudhatná, hogy nem fogok elmenni. Még nem. – Igazad van, nem igaziak. – mosolyogva fordul felém, én pedig valahogy tudom, hogy ez a mosoly most nem igazi. – Üvegből vannak.
- Miért?
Töprengve fordul újból az ablak felé. Nem válaszol azonnal, egy kis ideig fontolgatja, hogy elmondja-e, de végül nemlegesen megrázza a fejét.
- Sok minden van, amiről szeretnék veled beszélni, esetleg a következő találkozáskor, de valószínűleg ez lesz az a téma, amit, ha lehet, soha nem szeretnék feszegetni.
Sajnálóan néz rám, de csak részben sajnálja, hogy nem mondja el. A számat halk sóhaj hagyja el amint leszállok az ágyról, majd az ablakhoz lépek és a függöny takarásában lenézek az ablakból. Olyan más innen most a világ, olyan békés és ártatlan. Ha valaki innen látná meg először, soha nem a romlott jelző jutna eszébe. Pedig az egész világ úgy romlott, ahogy van.
Keserű fintor jelenik meg az arcomon, ami nyilván nem fest túl előnyösen, ha smink nélkül vagyok. Eggyel kevesebb réteg véd a külvilágtól, na nem mintha ebben az esetben bánnám. Azt akarom, hogy Attila elméjében élhessek örökre, azt akarom, hogy soha ne felejtsen el engem és azt, ami itt történt. Szeretném, ha nem úgy emlékezne rám, mint egy volt diákja, aki a végzős éveiben végleg megtört. Azt akarom, hogy felejtse el azt az évet, amit a tanáromként élt meg.
- Elgondolkodtál.
A kezei a derekamra fonódnak, hirtelen melegség árasztja el minden porcikámat. Az állát a vállamon pihenteti, úgy figyeli ő is az utcát, ami kora reggelhez híven még csendes, szinte már kísértetiesen. Forró lehelete csiklandozza a bőrömet, a borostája karcolja a harapásának a nyomát. Túl meghitt ez a pillanat, ez nem én vagyok. Én a nyers és a durva dolgokat szeretem, nem pedig az ilyen nyálas és szürreális jeleneteket.
Finoman kiszabadítom magam a karjai közül és bármennyire nem akarom, a nadrágom után nyúlok.
- Nemsokára mennünk kell.
Teljesen rideg a hangom és távolságtartó, pedig én nem akarok távolságot tartani. Egyszerűen nem csak nem szeretném, ha túl sokat gondolna ebbe az egészbe. -nem akarom, hogy közel kerüljön hozzám, mert meg fogom ölni.
- Biztos, hogy ezt akarod?
Az istenit, ne feszegesd a témát, csak egyezz bele! Hátra fordulok és hűvös tekintettel nézek rá, hogy egyértelmű legyen a szándékom.
- Szerintem maga is pontosan tudja a választ, Felde tanár úr.
Nem tetszik neki, hogy így hívom. Alig észrevehetően grimaszol egyet, majd ő is a nadrágjáért nyúl. A fekete szövet egy pillanat alatt elrejti előlem az izmos lábait, amik az éjszaka magukhoz szorítottak. Szürke ingét nem gombolja be egyből, hanem egy ideig csak fogja a vékony anyagot, miközben az ujjai megfeszülnek.

(Attila)

Apró kezek simítják végig a hasamat. Mohón kalandozik el először fent, majd kínzóan lassan lejjebb halad. Megint akarom, a rohadt életbe! Tök mindegy, hogyan viselkedik, nem tudok nem vonzódni hozzá. Minden porcikám akarja mocskosan és mindenestül. Talán akkor akartam először, mikor hét évvel ezelőtt a folyosón megcsókolt. Váratlan volt, mégse bántam hiába kongott a fejemben a vészharang, ami figyelmeztetett, hogy megláthatnak. Pezsdítő volt az a pár másodperc, amíg érezhettem az ajkait. De mégis kétellyel volt tele a mozdulat, ez pedig mélyen, legbelül dühített. Azt akartam, hogy maga alá gyűrje a kételyeit, hogy teljes bizonyossággal akarjon. De úgy látszik, hogy ez sosem fog valóra válni, mert a szemében csak egy futókaland leszek a legjobb esetben is.
Felé fordítom a fejem, egyenesen a szemébe nézek. Egy halovány szikráját látom a testében tomboló vágynak, ami jelzi, hogy még mindig nem miattam akar menekülni. Miért akarsz akkor eltaszítani magadtól? És én ennek ellenére miért akarok maradni? Elkapja a tekintetét, a földön levő dzsekije után nyúl, de nem veszi fel csak esetlenül tartja a kezében, az ujjpercei fehéren világítanak a reggeli napfényben. Nem akar menni, de valami arra készteti, hogy mégis maga mögött hagyja ezt a helyet, és ami itt történt.
- Add a kezed!
Értetlenül lép közelebb és felém nyújtja a bal kezét. Sietősen előkeresek az ágy mellett található kis éjjeliszekrény fiókjából egy filcet, majd a számmal leveszem róla a kupakot. Megfogom a kezét és tenyérrel felfelé fordítom. Írni kezdek. Leírom a telefonszámomat, a címemet és a munkahelyemet, noha az hét év alatt nem változott. Visszateszem a filcre a kupakot, majd azt a fiókba. Az ajtóhoz lépek és kinyitom neki, hogy előre mehessen. Még mindig bizonytalan, ezért félve lép közelebb. Nem hagyom, hogy csak úgy elmenjen, hanem megfogom a csuklóját és kényszerítem, hogy a közelemben maradjon. Közelebb hajolok és megcsókol, de közel sem úgy, mint eddig. Ez az apró csók ártatlan és gyengéd, ami elég groteszk rám nézve. Sose vagyok gyengéd és ártatlan, ráadásul, ha valaki rám nézne, ez lenne az utolsó, amit elmondana rólam. Nem húzódik el, hanem hagyja, hogy így maradjunk egy kicsit, talán némán azt súgja evvel, hogy ő is ezt akarja, de valami mégis az ellenkezőjéről akarja meggyőzni.
Csak egy pillanatra nyílik el a szája, a nyelvem mégis követelőzően nyomul előre, mert ez a test többet akar, hiába tudja, hogy ezt nem most fogja megkapni. Mikor kinyitom a szemem meglepődve látom, hogy könnyes szemmel néz rám. Elszakadok tőle és szaggatottan elengedem a csuklóját. Most látom először rajta, hogy menekülni akar előlem és ez fáj.
- Menj! – Anélkül mondom ezt, hogy ránéznék. Úgy mondom ezt az egy szót, hogy érezhesse a figyelmeztető élt a hangomban, de ne hallja ki a fájdalmat.
Nem szól egy szót sem, hanem némán elkezd futni. Menekül. Előlem menekül. Hiába reménykedtem hét évig. Felesleges volt, hisz előbb utóbb el kellett kezdenie félnie tőlem. De soha nem gondoltam volna, hogy egy felejthetetlen éjszaka után fog ez bekövetkezni. Azt hittem, hogy legalább egy kis ideig érezhetem ezt a felemelő érzés, hogy ez az átok, ami rajtam ül... Azt hittem, hogy valaki végre meg tud engem menteni, pedig egy szörnyeteg vagyok és az is maradok...