Üvegszemed rám tekint

20. fejezet

(Attila)

  Erőtlen mindenem, a gyomrom pedig olyan, mintha valaki felültette volna egy körhintára és mikor max sebességre rakta, elfelejtette, hogy ott hagyta, ezért fél óráig rajta volt. Legszívesebben kiadnám a maradékot is, ami a gyomomban van, de túl világos van ahhoz, hogy lássak, vakon pedig nem lenne érdemes hánynom, mert csak magamat piszkolnám össze. Lassan megpróbálom kinyitni a szemem, mire éles fájdalom hasít a halántékomon, közvetlen a jobb szemem mellett, mire felszisszenek és a fejemhez kapok.
- Most, hogy végre felébredtél, egy kis magyarázatot várok, mert abból a két szóból, amit részegen belemondtál a telefonba, semmi nem jött le.
  Hunyorogva arra fordulok, amerről Adrián hangja jön. Arrafele kevésbé éles a fény, ezért újra megpróbálkozom kinyitni a szemem, ami most végre sikerül is. Meglep az, ahogyan Adrián kinéz. Mintha még nálam is öregebb lenne a szeme alatti karikáktól és az nyúzott arcától. A szeme dühösen néz rám, de valahogy érzem, hogy a haragja most Emmának szól, noha nem tudja még, hogy pontosan mi is történt.
- Emma... – A hangom recés, ezért meg kell köszörülnöm a torkomat mielőtt folytatnám, de Adrián már így is ideges. – Szakított velem.
  Egy ideig szemöldök felvonva várja a folytatást, aztán mikor látja, hogy nem fogom folytatni, csalódottan néz rám.
- És ennyi elég neked ahhoz, hogy az alkohol után menekülj? – A hangjában levő cinizmus mosolyt csal az arcomra, mert nem amiatt csalódott, hogy ennyi elég volt, hanem azért, mert nem jött nekem össze. Megint.
- Amint láthatod. – Mosolyogva megpróbálok feljebb ülni az ágyon, de a vezeték megakadályoz benne, ami csuklómba fúródott tűvel van összekötve, ezért inkább visszafekszem. – Nem tudom, hogy hol rontottam el.
- Talán csak egy kis idő kell neki. – Halvány remény, ezt mindketten tudjuk, de ezzel akar még az élethez kötni, mert sejti, hogy ha elfogy a reményem, végzetes hibákat fogok elkövetni. – De ha mégis ez a vége, azzal nem fogod tudni visszacsinálni, ha hullarészegre iszod magad, Attila.
- Hidd el, tudom. – Lemondó hanggal fordítom a másik irányba a fejem, ahol egy üvegablak van. A hatalmas ablakról lenézek a kórház parkolójára, és hiába akarok ellene küzdeni, egyre csak azon jár a fejem, hogy milyen lenne ebből a magasságból leugrani. A becsapódás egy pillanatig biztosan fájna, de az biztos, hogy békés úton hagyna el az élet. Miközben egyedül lennék szétloccsanva az aszfalton.
  Magamban jót nevetek azon, hogy milyen abszurd ez a gondolat, mert ismerem magamat annyira, hogy bármennyire is kétségbe lennék esve, eszembe nem jutna kiugrani egy magas épület tetejéről. Ha meg akarnék halni, azt magányosan tenném, úgy, hogy csak az lássa meg a holttestemet, aki számít.
- Ígérd meg, hogy nem csinálsz semmi hülyeséget. – Kétségbe van esve, mert megszorítja a kezemet, mire visszafordulok. Ha valaki nem ismerné, azt hinné, hogy egyáltalán nem érdekli a dolog. Persze csak akkor, ha nem veszi észre az apró jeleket. A keze enyhe remegését, a szeme különös csillogását, és hogy az amúgy is vékony ajka egyetlen határozott vonal.
- Megígérem, öcskös. – felelem halkan, mire lassan és szaggatottan kifújja a levegőt és leengedi a vállait. Nem fogok semmit se csinálni, ezt megígérhetem.

(Emma)

  A lábam nem bírja el a saját súlyomat, ezért mindig a falnak dőlve végzem. A szememet a sós könnyem égeti, de nem fordulhatok vissza, mert már kimondtam, hogy vége. Miért hittem azt, hogy könnyebb lesz elviselni, mint kimondani? Tényleg azt hittem, hogy elég lesz a tudat, hogy így távol tarthatom a veszélytől, magamtól?
  Az épület falának dőlve lecsúszom egészen a földig, a sáros pocsolya szélébe belelóg a nadrágom, de ezzel most nem foglalkozom, mert újra és újra feltűnik előttem egy vörös szempár. Az épület hátsó kijárata hangos csapódással kinyílik mellettem és kilép rajta egy cingár alak. Mikor észrevesz morcosan közelebb lép és leguggol elém.
- Az ilyen lányok, mint maga egy perverz kezébe kerülhet, ha olyan felelőtlen, hogy egy szórakozóhely közelében kezd el pánikolni.
  Még így is, hogy leguggolt, látszik, hogy ijesztően magas. Szürke szemei fenyegetően és éhesen tanulmányozzák a testemet, sötétbarna haja leér egészen a háta közepéig, még így is, hogy be van fonva egy vékony fonatba.
- Talán pont ez a célom. – Tudom, hogy a szex most egyáltalán nem segítene, mégis visszatérek a régi játékhoz, mikor ez jelentette az egyedüli menedéket. A flört és a vágy egyvelege.
  Telt ajka egy kicsit megrándul, majd fölegyenesedik és mosolyogva felém nyújtja a kezét, én pedig elfogadom azt. Behúz az épület egyik beugró réséhez, ahol akkor se látnának meg minket, ha valaki elsétálna előttünk.
  A mellkasa hevesen emelkedik, a keze nekinyom a falnak. A kezeimet a nyaka köré fonom, úgy húzom magamhoz közelebb. Hosszú ujjai ráfonódnak a derekamra, az ajka pedig egyből lecsap az enyémre. Látszik, hogy gyakorlott, mert minden mozdulat olyan sorrendben követi egymást, ami garantálja az önfeledt élményt. Mégis kiesik az egész és már csak az a jelenet marad meg, mikor már az ölébe kap és a falnak nyomva mozog bennem.
  A szájával a nyakamat szívja, az egyik keze a pólóm alá nyúlva masszírozza a mellemet, ami nem rossz érzés, sőt. Kifejezetten kellemes, mégse élvezem, mert mikor ellepne a gyönyör két vérvörös szem villan rám elmulaszthatatlan éhséggel, aztán sorra jelenik meg a többi szempár.
  Kékek, barnák, zöldek, feketék szépen egymás után, amik engem bámulnak. Minden ott van a szemükben, mélyen, mégis színtisztán látom a megvetést, a fájdalmat. Két vörös szem néz rám megbántottan és csalódottan.

- Tényleg azt akarod, hogy így legyen vége, Emma? Egy másik férfi karjai közt elbújva, tudva, hogy soha nem fogsz menedéket találni? - Válaszolni akarok, de nem tudok. Az elmém kínoz, mert a vörös szemekből vízesésként jön a vér, mint a Ragyogásban, és ha nem tudnám, hogy ez csak a fejemben van, felsikítanék, de így csak összeszorítom a szemeimet és várom, hogy a ragacsos massza ellepjen. Mikor újra kinyitom a szemem, egy ismeretlen holttest hever a falnak dőlve, az egyik kezében egy fényképet fog, a másikat ellepi a vér, ami az ökölbe szorított kezéből folyik ki.
  Elé lépek és kinyitom a kezét, de egyből hátra is hőkölök. Egy borotvapenge van a tenyérbe fúródva, a vér pókhálószerű alakzatot felvéve távozott az ujjai közti résen. A másik kezében levő fénykép után nyúlok és a hallotti merevséggel mit sem foglalkozva kierőltetem azt. Nem merek ránézni a képre, mert már sejtem, hogy mi van rajta és azt is, hogy kihez tartozik a holttest.
  Mégis megfordítom a képet, amin idétlenül vigyorgok, miközben Attila nyaka köré fonom a karom. 8 év telt el, és még mindig érzem azt a felhőtlen boldogságot, ami akkor ellepett. Attila feje előre bukott mikor meghalt ezért is ijedek meg, mikor hangos ropogások közepette felemeli a fejét és a szemeivel rám néz. Nem vörösek, hanem albínó fehérek, ezért inkább emlékeztet egy szörnyetegre.

-Tényleg azt akarod, hogy így legyen vége?