Szuperhősök világában I. - A kezdetek /BEFEJEZETT/

8. Fejezet - A fiú, aki, mint a farkas

Szuperhősök világában

8. Fejezet – A fiú, aki, mint a farkas

Hammond szemszöge

A nap mikor megtanultam használni az erőmet kicsit nehezen indult. Pirkadatkor, mikor éppen a ruhámat vettem felfele, észrevettem, hogy apám üzenetet küldött. Először azt kérdezte, hogy vagyok, aztán arról faggatott, megcsináltam-e minden gyakorlatot, amit otthon szoktam. Ugyebár odahaza Dallas-ban apám azt akarta, minden nap eddzek minimum egy órát, ez az edzés pedig több gyakorlatból állt. Azt feleltem, megcsináltam mindet, pedig nem volt igaz, hiszen a múlt este után nem volt időm semmit se csinálni, azt pedig végképp nem szerettem volna elmondani, hogy az elmúlt néhány napot a tévé előtt töltöttem, miközben zabáltam. Féltem, apám esetleg csalódni fog bennem. Ezután elmondta, hogy otthon kitakarította a műhelyt, amit nem csináltam meg, hiába mondta. Nem szerettem takarítani, ha lehetett, megpróbáltam elkerülni.

Ezután kimentünk az udvarra, hogy végre elkezdhessük az igazi kiképzésünket. Nem igazán érdekeltek az elméleti dolgok, nem annyira foglalkoztatott a szuperhősök története. Végig arra vártam, hogy megtanulhassam használni az erőmet. Egyből arra gondoltam, autószerelésnél milyen hasznos lehetne a szupererő, hiszen akár egy kézzel is felemelhettem volna egy egész kocsit. Mikor Stella azt mondta, hogy próbáljuk meg használni az erőnket, én odaléptem egy fához, aztán megpróbáltam beleütni egyet. Szerintem nekem jobban fájt, mint a fának. A kezem majdnem eltört, a fának pedig csak a kérge tört fel egy kicsit. Megpróbáltam többször is, s ahányszor nem sikerült, annál erőteljesebben próbáltam. A kezem már teljesen vörös lett a végére. Mivel a fán nem sikerült letesztelni a szupererőmet, megakartam próbálni valami puhább tárgynál, mikor Stella leállított. Azt javasolta, elvisz mindannyiunkat egy olyan helyre, ahol megtanulhatjuk használni az erőinket. Autóba is szálltunk, s elindultunk. Útközben a kocsi megakadt az út sarában. Kiszálltunk, én pedig megpróbáltam kiemelni. Valamennyire meg tudtam mozdítani, azonban nem eléggé, hogy kiszedjem a sártengerből. Nem szerettem volna, hogy ott akadjunk el, és nem szerettem volna, hogy ott álljon meg a kiképzésem. Nem szerettem volna, hogy Stella csalódjon bennem. Az a félelem, amit éreztem, hogy cserben hagyok valakit, az erőt adott, s így sikerült nagynehezen kiemelni a kocsit az iszapból. Stella még meg is dicsért, hogy ilyen erős vagyok. Ezután folytattuk utunkat, s nemsokára egy barlang bejáratához értünk. Bevonultunk a vájat belsejébe. A közepén egy hatalmas tó állt, melybe minden irányból a falakból csordogált a víz. Jó meleg lehetett, mivel eléggé bugyborékolt. A barlang alját, s tetejét cseppkövek borították. Amint beléptünk, felzavartuk az üreg lakóit. A sötétségből denevérek repültek felénk. Stella picit megijedt, azonban én – mivel a sok pincetakarítás után rengeteg patkánnyal találkoztam – nem nagyon rettentem meg.

-66-

Stella összeszedte magát, majd megköszörülte a torkát.

- Elnézést! Menjünk tovább! – mondta.

Kicsit megmosolyogtam, majd követtem őt. A barlang egyik sarkához vezetett, ahol egy kőszobor állt. A szobor egy farkasról készült.

- Jól van a kezed? – tette fel a kérdést Stella.

- Semmi baja – válaszoltam.

- Biztos? – kérdezte ismét. – Elég erősen ütötted azt a fát.

- Az erőmet mégse sikerült aktiválnom – csüggedtem el.

- Szerinted miért van ez így?

- Nos... nem tudom – feleltem hezitálva.

- Tudod mit szimbolizál ez a szobor?