The Happiest Years

24. Fejezet

– Roni! – Sóhajtottam megkönnyebbülten, mikor megláttam őt a szekrényénél pakolászni.

Rám szegezte egy pillanatra a mogyoróbarna szemeit, majd elmosolyodott.

– Ma még fehérebb is vagy mint Hófehérke, hercegnő! – Köszöntött a megszokott gúnyos hanglejtésével.

Rengeteg okom volt a sápadtságra, szóval még csak magamra se tudtam venni a megjegyzését. Teljes mértékben igaza volt.

– Volt már jobb hétvégém is.

Egy pillanatra teljes csend állt be közöttünk.

– Baszki! – Fordult felém hirtelen, mint aki szellemet látott.

A szabad kezét a szájára tette, a szemei tágra nyíltak.

– Ugye más Lawson is van a városban? – Kérdezte.

Tanácstalanul megvontam a vállamat. Nem tudtam mennyire lehet ez a vezetéknév népszerű.

– Akkor úgy kérdezem – Folytatta. –, a pasid húgáról beszéltek a hírekben?

A földre szegeztem a tekintetemet, és bólogattam. Annyira, de annyira fáradt voltam.

– Baszki. – Ismételte magát Roni. - Hogy bírja?

Hatalmasat sóhajtottam.

– Szarul. Mármint, szinte egész hétvégén vele voltam, de nem sokat beszélgettünk.

Szinte hallottam a szülei veszekedését, amint ezt a mondatot kimondtam. Az apja kiabálását, az anyja zokogását, a "Csak egy pillanatig vesztettem szem elől!" mondat sorozatos ismétlődését. De Cole... Cole csak hallgatott. Egy szava sem volt hozzá, én pedig nem is tudtam mit mondhatnék. Sajnálom. Hány embertől kapta meg és fogja még megkapni ezt a szót? Pedig jelent egyáltalán bármit is? Mintha az ember a saját lelkén akarna könnyíteni azzal, hogy kimond egy egyszerű szót. De Coleon ez nem segít. Sőt, talán még rosszabbodik is a helyzet. Hiszen mintha már mindenki le is mondott volna Cassidyről, és ő az egyetlen akit még érdekel a húga holléte, nem csak az eltűnése. Én sem akarnám az emberek állandó sajnálkozását a helyében.

Roni lassú léptekkel indult el a terem felé ahol az óránk lesz. Szorongva, mégis viszonylag lazán átöleltem a karjaimat, miközben követni keztem őt.

– Gondolom ma nem is jön be. Nem mintha ez furcsa lenne ebben a helyzetben. – Folytattam.

– Csodáltam, hogy nem vagy te is otthon vele. Elvégre undorítóan összenőttetek.

– Tudom. De... – Zavartan az ajkamba haraptam, és elnéztem oldalra. – Úgy éreztem megfulladok, ha otthon maradok. Muszáj volt eljönnöm.

Mikor visszasandítottam rá, csak az összeráncolt homloka tűnt fel.

– Szép dolog a szerelem. – Mondta.

– Ez nem...! – Kezdtem ingerülten magyarázni. – Ennek ahhoz semmi köze.

Nem tudtam mást csinálni, csak sóhajtozni. Le akartam nyugodni, de úgy tűnt ez már lehetetlen.

– Tudom, hogy nekem nincs jogom annyira feldúltnak lenni, mint Colenak. De úgy érzem... úgy érzem engem is megviselt ez az egész. És rosszul érzem magam a közelében, mert nem tudok neki segíteni. De ha nem vagyok a közelében akkor azért érzem magam rosszul, mert még csak nem is vagyok ott vele.

És mert anyától is csak azt hallottam, hogy vele kéne lennem. De erről Roninak nem kellett tudnia. Így sem voltam biztos benne, hogy megérti-e amit mondani próbálok. Elvégre az én lelki problémáim eltörpülnek az eltűnt húg mellett. Ez így volt rendjén. De mégis... rosszul voltam, és borzasztóan önzőnek éreztem magamat, amiért a levegőt választottam a fulladozás helyett.