Amsterdam

2. fejezet

A gépem pontban este kilenckor hagyta el az angol földeket. A húgom ígéretéhez híven elkísért a becsekkolásig, bár még az utolsó pillanatokban sem hazudtolta meg önmagát. Egészen a végsőkig kitartott amellett a véleménye mellett, hogy ez mennyire egy rossz ötlet, továbbá pedig nem is volt rest kimutatni a repülőtér felé vezető út során, mennyire nincs oda az utazásomért.

Ezért igazán nem hibáztatom. Nem vártam el tőle igazából, hogy megértse mennyire fontos nekem ez az út, mert még magam sem tudtam, mire kéne számítanom. Viszont cserébe megígértem neki, hogy minden nap felhívom, és a munkaidő lejártával a legelső géppel jövök is vissza.

Ezzel végül nagy nehezen sikerült egy halvány mosolyt csalnom az ajkaira, de a szemei ugyanolyan szomorúak maradtak. Majd megbékél - gondoltam.

Felszállás előtt még a kezembe nyomott valamit, és a lelkemre kötötte, hogy egy pillanatra se tévesszem szem elől a szóban forgó objektumot, le se tegyem soha, amíg távol vagyok, mindig tartsam magamnál.

Már akkor tudtam, hogy macerás lesz átmenni a kapukon egy fém hajtűvel a zsebem mélyén, de az adott szó értékét mindig is többre tartottam, mint holmi formalitásokat. Valószínűleg ez most nem fog valami jó fényt vetni rám a bíróságon, de az őszinteséget is egy kiváló erénynek tartom. És általában az esküdtszék is...

Az egész utat végigaludtam. Szüntelenül azt a pillangós hajtűt markolásztam, amit Lottie nekem adott, és amit valójában tőlem kapott a kilencedik születésnapjára. Az igazat megvallva, úton hazafelé találtam egy este alkalmával, de Lottie persze ezt nem tudta. Hiszen miért is kellene tudnia? Az ajándék az ajándék. Akkoriban pedig nem vetett fel minket a pénz, én pedig örültem neki, hogy valamivel azért mégis meg tudom lepni a kishúgomat. Mondjuk, nem láttam sűrűn hordani a hajba valót. Mostanra már nem is mondanám meg, hogy az ő stílusa lenne, de akkoriban úgy gondoltam, egy kilenc éves kislány azért csak örül az ilyesminek.

Amikor megérkeztem Hollandiába, Zayn már a reptér előcsarnokában várt rám. Emlékszem, akkor este végignéztem az ottani embereken, akik éppen a csomagjaikra vártak a szalagnál, és egy pillanatra átfutott az agyamon, hogy mennyire más itt. Nem... nem tudtam akkor sem és talán még most sem megmagyarázni, hogy miért annyira más ott minden, mint amihez a Királyságban huszonnégy év alatt hozzászoktam. Egyszerűen csak... Új élettel, új energiával töltött fel az, hogy ott lehetek. Bármennyire is fáradt voltam már addigra.

- Végre itt a kedvenc emberem - részesített meleg fogadtatásban Zayn. Meg sem várta, míg lepakolom a táskáimat, hogy kezet foghassak vele, egyből magához ölelt, mintha csak egy rég elveszett rokona lennénk. Ő már csak ilyen, de ezt sokszor elfelejtem, mivel nem találkozunk túl sűrűn. Általában telefonon beszéljük meg a munka részleteit.

- Én is örülök - nyöszörögtem -, de ha így szorítasz, nem sokáig maradhatok ebben a státuszban...

- Ó, a picsába - elengedett. - Ne haragudj, csak annyira sznobok itt a népek, hogy már mutatkoznak rajtam az elvonási tünetek! Ha ezeket megöleled, azt hiszik, valami olcsó szar füvet akarsz eladni. Eszem megáll! Ide sem jövök többet senki fia kedvéért, az már biztos! - Dobálta a kezeit a levegőben heves gesztikulálások közepette.

Igazán hősiesen próbáltam visszafojtanom a nevetésem.

- Ugyan, annyira csak nem lehet rossz!

- Nem, nem annyira rossz, ez még annál is rosszabb, higgy nekem! Majd eltöltesz te is itt egy pár napot, és úgyis megtapasztalod a saját bőrödön. Úgy fogsz a nyakába ugrani a helyes kis hugicádnak, ahogy éppen nem szégyelled! Na add csak! - Zayn leakasztotta a vállamról az edzőtáskámat, így nekem csak az oldaltáskámba bepakolt fényképész holmijaim maradtak. - Mi van, te nem is fogsz átöltözni egy héten keresztül? - bökött a fejével a vállán lógó táskára.