Minden IS

Perfect Girl

Sziasztok! Ma egy teljesen különálló kis novellával (ha ez egyáltalán annak számít) készültem nektek, remélem élvezni fogjátok e kis írásomat.

                                                                                       *** 

Ahogy beléptem az osztályteremben rögtön tudtam, hogy hiba volt. Miért kisértem én a sorsot egy rózsaszín nadrággal?

Akárcsak egy lassított úgy láttam a világot: szájukat eltakarva összesúgtak majd egymásra mosolyogtak, végül pedig újra rám néztek. Hamis örömmel mosolyogtak rám, de amint elmentem mellettük undorodó grimaszt vágtak.

Mire a leghátsó padsorban lévő helyemhez értem, már azt is megbántam, hogy anyám megszült azon az augusztus 23. - ai napon. Bár a tizennégy évem során erre már többször is volt példa, úgy éreztem most vagyok a legmérgesebb. Kellett nekem megszületni, gondoltam keserűen, majd levágtam magam a helyemre.

Még egyszer visszanéztem rájuk, akik a pad tetején ültek, a szájukról szinte lefolyt a túl sok szájfény, szempilláik pedig túlméretezettre nőttek. Rájuk, akik utálnak, rájuk akik valaha talán a barátaim voltak.

Voltak e ők egyáltalán? Szerettek e valaha? Ha pedig így volt, akkor mivel érdemeltem most ki ezt a mérhetetlen utálatot?

Ezeken, és hasonló dolgokon tűnődtem, miközben gyorsan a nadrágomra sandítottam. Az iskolából nézve már tényleg a sors kísértésének tűnt felvenni ebbe a színes, jól álcázott börtönbe. Rózsaszín, bő fazonú nadrág, amivel senkinek semmi baja nem lenne, ha csak nem én viselném.

De az a szörnyű igazság, hogy én vettem föl ma reggel az új szerzeményt, dacolva a túlélés törvényeivel. Ezek számomra a következőként szólnak:

1, Ne vettesd észre magad velük

2, Maradj láthatatlan

3, Ne tudjanak belédkötni

Persze hamar rájöttem, hogy teljesíteni a harmadik pontot szinte lehetetlen. Akármilyen tökéletes is lennék, tudom akkor is találnának valamit rajtam ami épp nem jó. Nem olyan. Vagy pont olyan.

Elég gyorsan az értésemre adták: én nem lehetek tökéletes. De nem lehetek jó, vagy csinos sem.

Én nem hordhatok szoknyát, mert az hogy néz ki rajtam? Hát vastagok a lábaim!

Maradjunk a mindent fedő nadrágoknál. Oké. De ne legyen szűk, hisz' annyira nem jó az alakom. Bő? Ne már, hát vadember vagyok én?

Egy idő után már nem próbáltam megfelelni nekik. Talán nem is akartam többé. Nem próbálam barátkozni, vagy nyitni feléjük, hisz' tudtam hiába. 

A csengő éles visítása vetett véget szárnyaló gondolataimnak. Újra felnéztem.

Tudom, hogy nem lehetek a tökéletes lány. De egyszer valakinek talán az leszek.

                                                                                       ***

Remélem tetszett! 

(közben igyekszem magam behozni a kihívásokkal is...)

xx lorena