33. fejezet

199 23 7
                                    

Szokatlan volt a csend kettejük között. Reggeli közben egyikük sem szólt a másikhoz, csak némán ették, amit Imelda beküldetett nekik.

A királyné parancsának következtében annyi ételt hoztak nekik, hogy Caleb szerint egy hadseregnek is elég lett volna.

- Meddig akarsz még hallgatni? - kérdezte Salinae-t, miközben ettek. - Ha nem akarsz beszélni velem, le is írhatod, vagy inkább morze-jellel mondod el nekem? - próbált tréfálni, de barátnője nem válaszolt. - Salinae...

- Nem tudom, mit mondhatnék neked. Hogyan nézzek a szemedbe a történtek után.

- Azt hiszed megváltoztak az érzéseim irántad.

- Az lenne a helyes. Hisz ellenségek vagyunk.

- Jó ég, Linae! - forgatta szemét unottan. - Ez nem az egyik szirupos lányregényed. Jó, nem mondom, hogy nem leptél meg vele, de ha azt várod, hogy ordítsak, akkor sosem ismertél igazán. Lehet, hogy heves vagyok olykor, és igen, tudok kiabálni, de nincs értelme még egyet rúgni beléd, a szorongásod azt magától is elintézi.

- Hogy tudsz ilyen nyugodt lenni? Borzalmas dolgokon mentél keresztül, azért, mert nem voltam elég óvatos. Éheztél, megvertek, beteg lettél.

- És mégsem rád vagyok mérges. - jelentette ki. - Salinae, - nyúlt a lány kezéért az aprócska asztal túloldalán. - Ami velem történt, nem a te hibád. Az apád és Jay követték el azokat a szörnyűségeket. Ők az ellenségeim, nem te.

- A lázadók nem így gondolják majd.

- Elődök adjatok türelmet, mert ha erőt adtok megyek vissza a börtönbe. - fogta fejét sóhajtva a herceg.

Néhány percig néma csendben figyelte a lányt, aki nem mert a szemébe nézni. Ekkor úgy döntött, változtat egy kicsit a dolgok menetén.

Az asztalra támaszkodva felállt, mire barátnője aggódva nyúlt felé, hogy segítsen neki. Csaknem elájult, mikor a herceg segítség nélkül, oldalazva halad felé. Minden lépés egy késdöféssel ért fel, mintha átszúrták volna a talpát, de ő akkor is kitartott. Inkább összeszorította a fogát semhogy feladja. Kicsit ügyetlenül leült barátnője mellé, majd hirtelen odahajolt a lányhoz és megcsókolta.

- Szeretlek - mondta a szemébe nézve, az arcát érintve. - És nem a neved miatt. Gregor lányát nem ismerem. De Salinae-t, igen. Azt, aki törődött velem, aki tanított és aki képes volt belopakodni hozzám a börtönbe, hogy meggyógyítson. Melyik ellenség tenné ezt meg?

- Te is tudod, hogy sosem tudtalak volna otthagyni. És sajnálom, hogy titkolóztam.

- Miért van az, hogy ma mindenki sajnálkozik körülöttem. Te is és az anyám is. Ami a hallgatásodat illeti - sasszézott vissza a helyére. - Sokat gondolkodtam, tudod? A börtönbe mire nincs ideje az embernek? - jegyezte meg fanyalogva, majd folytatta. - Arra gondoltam, mi lehetett az oka annak, hogy nem mondtad el nekem? Nem azért, mert nem bíztál bennem. Egyszerűen féltél, ezért tetted azt, amit. Arra jutottam, hogy két lehetőségem van. Egy, elfogadom és véget vetek az egésznek. Vagy kettő, továbblépek és arra gondolok, hogy kit szeretek, nem pedig a származását. Elvégre, mikor találkoztunk két gyerek voltunk. És egy hatéves és egy nyolcéves nem járkál a családfája másolatával az erdőben, nem?

- De igen! - nevetett Salinae halkan. - Hidd el, azért hallgattam, mert meg akartalak óvni. Eleinte nem is gondoltam volna, hogy több lesz köztünk barátságnál, és hiába tudtam, hogy a családom szemében ez az egész rossz, nem érdekelt. Számomra semmit sem jelent, hogy Locket vagyok. Sosem segítenék az apámnak.

- Tudom.

- Nem fogok azzal jönni, hogy jobb, ha távol tartod magad tőlem. Annyira klisés nem vagyok. Mert ha képesek lettünk volna eltávolodni egymástól, már rég megtettük volna.

Időtlen Kötelék I.: A nevek rabjaiWhere stories live. Discover now