Feeling Like I Do

Tizedik Rész

08. 01.
Choi San
°°°°

A szüleim szerint kicsit ki kell kapcsolnom az agyam, és a nyaralás eleje óta ezen vagyok.

Minden program előtt csekkoltam a telefonom, de nem mintha bármi újat láttam volna rajta, mert Seonghwan kívül senki nem beszél velem. Aztán ott hagytam, gondolva, képekből így is lesz elég. Csak a gondolataimtól kellett volna már valahogy megszabadulnom.

A nyaralás egy napja szabadfoglalkozás. Elmehetnék sétálni vagy fürödhetnék a tengerben, szervezhetnék magamnak valamit, például megnézhetnék egy helyet, amire kíváncsi vagyok. Normális esetben ilyenkor beszélek kicsit a barátaimmal, elmegyek valamerre felfedezni hogy elhalmozzam őket képekkel.

A nyaralónk egy elzárt részen van, valamivel messzebb a nyilvános helyektől. A partszakasz üres, így leülök egy tetszőleges helyre, ahol a sodródó víz simogatja a lábam, és egy kis ideig csak próbálom kitisztítani a fejem és megszabadulni az összes rossz gondolattól, nyilván sikertelenül. Minden második gondolatom az, hogy mennyire elrontottam mindent.

-Mi újság öcsi? - hallok egy halk női hangot a hátam mögül - minden rendben? - kérdezi, és rám mosolyog, ahogy leül mellém.

-Te is tudod - válaszolok, és a távolba meredek.

Este van, körülbelül hat körül, de ez a környezeten még nem látszik. Az idő ugyanolyan, mint kora délután. A víz és ég kékes árnyalatai egybemossák a horizontot.

Haneul talán a válaszon gondolkodik. Ő az, akit talán a legjobban megbántottam, mégis megbocsátott.

-Próbáltál azóta bocsánatot kérni? - teszi fel a kérdést, mire kicsúszik belőlem egy sóhaj.

-Nem - szorítom össze pár másodpercre az ajkaim - valahogy úgy vagyok vele, minek könyörögjek? - tárom szét a kezeim - Hong csak simán haragszik, Mingi pedig úgy gondolja, még össze fog jönni. Nem tudom, hányszor kéne még nekifutnom.

-Hát - emeli fel a fejét - ahányszor szükséges.

A nővérem talán a legnagyobb lelki támaszom ebben az időszakban. Ezt a párbeszédet sokadszorra játsszuk el, és minden egyes alkalommal arra ösztönöz, hogy erőlködjek. Ilyenkor jegyzem meg azt, hogy Danbi engem is kifárasztott lelkileg, főleg azokkal a dolgokkal, amik utána történtek.

Nekem nem tűnt fel, mennyire beteges, mivel minden rossz tulajdonságát pozitívvá formáltam és természetesnek vettem. A pofon olyan volt, mintha az élet küldte volna: szinte azonnal kiábrándított. Viszont nem akartam a szintjére süllyedni, ezért elhívtam egy nyilvános, mégis nyugodtabb, kis forgalmú kávézóba, hogy szakítsak vele. Utólag ezt már nem tartom jó ötletnek. Ha sor kerülne rá legközelebb gondolok arra is, neki mennyire megalázó hogy ezt nem kettesben rendezzük, annak ellenére, hogy a legközelebb hozzánk valami üzletember ült, két asztallal arrébb.

Ami azt illeti, én is kaptam a kellemetlenségből, mikor majdnem rám borítva az asztalt tombolt, olyanokat vágva a fejemhez hogy "örökké egyedül fogsz maradni" és "sose fogsz nálam jobbat találni" de mindegy, valamelyik ott dolgozó úriember kidobta, én meg fizetés után távoztam, akkor pedig már nem volt ott.

A mai napig bombáz üzenetekkel, néha arról, mennyire sajnálja, néha arról, mekkora egy pöcs vagyok. Amire igazán nem számítottam az mégis az volt, hogy kijelentette hogy terhes, majd elküldött egy terhességi tesztet, sarkában egy baba-mama blog logójával és nevével, ahonnan a képet szedte.

De nem őt hibáztatom azért, hogy oda jutottunk a barátaimmal ahová. Ez teljes mértékben az én hibám.

-Figyelj - megfogja a térdem, amire felveszem vele a szemkontaktust - ha a bocsánat kevés, éreztesd velük hogy fontosak neked. Kérd meg őket, hogy találkozzatok. Vállald fel hogy hibáztál, mint amit minden ember megtehet, és egyáltalán az sem biztos, hogy nem ők lesznek a következők. Akár azt is elmondhatod, hogy megérted őket, pont emiatt fordított esetben lehet, hogy te is így reagálnál. Kérj bocsánatot, ha kell többször. Ez egyáltalán nem szégyen.

A nővérem egy nagyon okos, intelligens nő, akit messziről kikerülnek az ilyen férfiak. Lehet, hogy pont ezért érti meg a helyzetem. Ahogyan segítettem neki lelkileg utánuk, most ő is segít nekem. Szinte a számba adja a szavakat.

-Gondolod, hogy segíteni fog? - teszem fel a kérdést elkeseredetten.

-San, ne azon gondolkozz, mi lesz ha mégsem - vezeti fel barátságos hangsúllyal - gondolkodj a megoldáson, a többi meg hozza magát. Ha igazán a barátaid, meg fognak érteni.

Lehajtom a fejem, kezeimmel a homokba markolok. Nagy levegőt veszek, majd azt hirtelen fújom ki, és kinyújtom az ujjaim. A következő pillanatban a tenger lemossa kezemről a homokszemeket.

-Más is van? - érzem, ahogy a hátamra simít.

Az érintése könnyű és megnyugtató. Kényszert érzek beszélni, még ha nehezen is jönnek számra a szavak.

Igazából nem tudom kizárni a rejtélyes fiút sem - bár, mostanában a barátaim utáni sóvárgás jobban leköt. Néha sikerül magamban realizálni, hogy ő csak egy álom, olyan, ami sosem lesz valóságos.

Még mindig nem tudom a nevét. Sőt, a hangját se. Olyan, mintha testbeszéddel kommunikálnánk.

Mosolyokkal, érintéssel, simogatással, öleléssel. Csókokkal. De azok csókok minden érzést felülmúlnak.

-Álmodok egy sráccal - fogalmam sincs, miért kezdek el beszélni róla. Nagy az esélye annak, hogy hülyének néz, mégis azt érzem, könnyíthetek a lelkemen. Egyszerűen ezt az időt érzem alkalmasnak arra, hogy beszéljek - pár hónapja.

-Egy - húzza fel a szemöldökét - sráccal?

Nem néz hülyének. Inkább olyan, mint akit érdekel a téma.

-Igen - felelem, majd tekintetem a horizontra vándorol - sráccal.

Ellepi a csend a partot. Haneul nem szól semmit, én pedig nem ragozom tovább a mondandóm, viszont azt hiszem, a mosoly ami az arcomra kiül sokat elárul. Gondolatban újra és újra átélem az emlékfoszlányokat, amik álmaimból maradtak meg. Szinte érzem, hogy fizikailag is megtörtént. Mintha eddig is ismertem volna őt. Ez az érzés egyszerre szomorú és boldog.

-És mit csináltok az ámodban? - még mindig érdeklődik.

-Olyan dolgokat, amiket két fiúnak nem lenne szabad.

Azt hittem, ha egyszer beszélek róla nehezebb lesz, ennek ellenére könnyen ki tudok mondani mindent. A nővérem szemébe igaz, nem nézek, és nem is szeretnék, mert tudom, hogy zavarba jönnék tőle.

-Szereted őt?

Egy erősebbet dobban a szívem, amit egy nagy nyeléssel próbálok egyensúlyba hozni.

Hogy szeretem-e?

Lehet szeretni valakit, akinek nem vehetem biztosra a létezését? Ő csak a képzeletem szüleménye, a szeretet csak az elmém akarja velem elhitetni. Hatalmas boldogságot ad a mindennapokra nézve, de az életemhez gyakorlatilag nem járul hozzá. Nem leszek jobb ember a bűnös boldogságtól, nem leszek kiegyensúlyozottabb attól, hogy éjszakánként találkozunk.

Mégis, az érzések amiket bennem kelt megmagyarázhatatlanok, és titkon mindig várom az éjszakát és reménykedek lefekvés előtt, hogy találkozunk ha sikerül elaludnom.

-Talán érzek valamit, de nem vagyok biztos abban, hogy tényleg szeretet – lehajtom a fejem, és a mondatom lezárásaként sóhajtok. 

---
2023.08.09