Feeling Like I Do

Huszonharmadik Rész

10.30.

Jung Wooyoung°°°°°

Öt perccel ez előtt a legnagyobb lelki nyugalomban feküdtem az ágyamon, miközben azon morfondíroztam, mennyire jó a szombati nap arra, hogy kipihenjem a hét fáradalmait.

De.

Mint a derült égből villámcsapás, úgy rontott be a szobámba Yeosang azzal, hogy "töltsünk el együtt produktívan egy napot". Hevesen ellenkeztem és a takaróba nyomtam a fejem jelezve, hogy hagyjon békén, majd miután megmondtam neki hogy a szüleim nem engednek el anyum beállt az ajtóba és azt mondta: De, elenged.

Most is Yeosanggal veszekszek. Kínlódok, mert nem akarok emberek közé menni, legalább a hét két napján, meg egyébként is akad min rágnom magam. Már a párnába temetem a fejem, miközben lelóg a lábam az ágyról és félrecsúszik rajtam a pizsamám mert Yeonak természetesen azt kell rángatnia.

-Seonghwa nem ér rá? - nyögök fel, majd egy halk nyüszítés után visszatemetem a fejem.

-Seonghwa valami házibuliba ment tegnap, ahová én nem akartam - szól vissza, majd egy erősebbet ráz a vállamon.

-Hagyj békén - kérlelem nyüszítve.

-Nem! - feleli és tovább nyaggat.

-De nem akarok kimenni! - érvelek erélyesen.

-De ki akarsz! - utánozza a hangsúlyom, és egy határozott mozdulattal lerántja rólam a takarót.

-Utállak - jegyzem meg morcosan, majd felülök keresztbe tett kézzel és felfújt arccal.

-Nyertem? - néz tám mosolyogva.

-Ha egy ellenségre célzol akkor igen - bólogatok hevesen - Yeosang, szombat reggel van. Fél kilenc. A kutyának nincs kedve ilyen korán menni sehová.

-Szerencse, hogy nem vagyunk kutyák - ül fel az ágy széléről nevetve - fél órát kapsz - elsétál az ajtó felé.

-Vagy mi lesz? - teszem fel a költői kérdést suttogva, miután kisétált az ajtón.

Nyilván, mert miért is lennék elég halk, szinte párhuzamosan ezzel visszafordul, kidugja a nyelvét, a kilincsért nyúl és becsukja az ajtót.

Wooyoung, most utoljára mondom el neked: tényleg, kibaszottul nincs szükséged barátokra.

Veszek egy mély levegőt és kifújom. Körbenézek a szobában majd megállapítom, hogy Yeosang még a redőnyt is felhúzta.

Olyan aranyos. Azt hiszi, akkor nem alszok vissza.

Igazából köztem és az alvás között egy egészen vékony határvonal van. Amióta tudom azt, hogy San tudja ki vagyok elég sokat és szívesen alszok. Mármint nem azért, mert jó vele álmodni, hanem azért mert kicsit visszalökött a feneketlen fekete lyukba.

Seonghwa és Yeosang az elmúlt egy hétben elég nagy erőfeszítéseket tettek, sőt, egyszer majdnem találkoztam is vele, csak átláttam a szituáción. Igazából annyit értek el, hogy a folyosó két végén egyszer összetalálkozott a tekintetünk, de mire elindult felém eltűntem a tömegben.

Nagyon látni akart, én meg nagyon nem akartam vele találkozni.

Próbáltam kicsit összemérni magunkat, Seonghwa pedig segített benne délutánonként, mikor feljött Yeohoz az ebédszünetekben. Nem nagyon találkoztam még vele. Tudtam, hogy néz ki, párszor köszöntem neki mikor láttam a parkolóban vagy ilyesmi, de nem nagyon beszélgettünk. Elkezdett mesélni Sanról, csupa szép dolgokat, mint hogy milyen kedves meg aranyos, mennyire jó a sportokban és hogy nagyon kedvelik őt az emberek a személyisége és amiatt, hogyan viszonyul másokhoz. Semmi rossz, de tényleg egy szó se, egy negatív tulajdonságát sem emelte ki, ez pedig aggasztott.

Ameddig bólogatva hallgattam a meséit és hagytam, hogy megpróbáljon egy képet kialakítani róla a fejemben, következtetéseket vontam le. Az első az volt, hogy valószínűleg népszerű minden téren, de főleg a lányok körében. 

Biztos sok női szívet összetörne azzal, ha hagynám hogy belém szeressen.

Vagy a fene tudja, lehet hogy már ez is megtörtént. Azt tudom, hogy nekem nem semleges, mégis ódzkodom a tudattól. Még aközben is megborzongom, hogy felveszem a farmerom.

-Kész vagy már? - dörömböl az ajtómon Yeosang.

Nagy levegő.

-Három perc - kiabálok ki aránylag hangosan és agresszívan.

Tartok tőle, hogy a tervezett kis kiruccanása is a remek ötletei része. Seonghwával elválaszthatatlanok, főleg azóta, hogy ezt mindketten felvállalják az összes lehetséges módon. Minden platformjukon van minimum egy kép róluk amin ölelkeznek, smárolnak vagy mosolyognak egy tükörbe, minden képen megjelölik a másikat és így tovább. Ha összefutnak napközben gyors ölelés és csókváltás, amit amúgy irigykedve nézek, mert valahol legbelül én is vágyok arra, hogy valaki annyira szeressen ahogy ők egymást. 

Tudom. Baromira ellent mondok magamnak, mert lehet a legnagyobb boldogságot nekem San adná meg. Az igazság az, hogy ha tudnám hogy így van már rég a karjaiba rohantam volna, de a végső következtetésem az, hogy ő egy olyan személyiségű embert vár amilyen ő maga. A saját nyitottságát és pozitivitását akarja bennem viszont látni, akár az álmainkban. A régi Wooyoungot, aki már nem létezik és ki tudja, fog-e még valaha létezni. Csak ha belegondolok abba, hogy odaállok elé kiráz a hideg. Mindennek a szöges ellentéte vagyok aminek eddig látott. Saját magam is leginkább a kiábrándító szóval tudnám jellemezni és képtelen vagyok erőfeszítést tenni az ellenkezője felé. 

Olvastam a hozzám hasonló emberekről, és egy évnél korábban egyik sem szabadult ettől az életet megkeserítő állapottól - de van olyan, akit több tíz éve nyúz, a része, és nem tud megválni tőle. Nem fog és nem akarom hogy annyit várjon, azt meg pláne nem, hogy ha a kitartása adja együtt szenvedjem velem. Ez nekem egy baromi nehéz téma és érzés, ha pedig őszinte akarok lenni azt kell mondanom, hogy mikor csak megpróbálok a megoldáson gondolkodni és ide lyukadok ki összeszorul a szívem.

-Kész vagyok - igazítok a hajamon mikor kisétálok a szobámból.

Anyukám a kanapén ül, az öcsém a szőnyegen játszik, Yeosang pedig építőkockákat ad a kezébe, amit ő ügyetlenül próbál egymás tetejére pakolni. Jön az inger, hogy mosolyogjak és mikor realizálom kettőt bólogatok és sóhajtok.

-Várj, ezt a várat már felépítjük! - feleli Yeo nagy lelkesedéssel, ám a várnak álcázott ingatag torony abban a pillanatban összedől - ezaz! - tapsol - ügyes vagy!

Kyungmin mosolyog, ahogy anyukám is, engem pedig eláraszt egy negatív érzés.

Nem szoktam az öcsémmel játszani.

-Építek vele én, ti meg menjetek - néz rám, szintúgy ugyanazzal a mosollyal.

-Vigyázok rá - paskolja meg a vállam, majd előveszi a zsebéből a kocsikulcsot - szia!

Te mióta tegeződsz anyámmal?

-Szia - köszönök én is, próbálva magamra erőltetni egy mosolyt, ami inkább egy elcseszett rángásnak tűnhetett.

-Sziasztok - integet.

Becsukom magam mögött az ajtót és Yeohoz lépek.

-Nincs San.

Megtorpan, majd rám néz.

-Mi?

-Nincs ott San ahová megyünk.

Megforgatja a szemeit és felsóhajt. Megrázza a fejét, kinyitja a kocsit.

-Nincs - feleli, majd kinyitja nekem az anyósülés ajtaját.

Milyen udvarias - jegyzem meg magamban, ahogy behuppanok az ülésre.

-Amúgy hová akarsz menni ennyire? - kérdezem tőle, miközben az övvel babrálok.

-Fotózni - húzza fel a vállát mikor gyújtást ad.

Egy pillanatra leblokkol az agyam.

-Hogy mit csinálni?

---
2023.11.18.