Ez így (ir)reális!

7. fejezet: Szcintillátor

Tegnap óta ki sem mertem lépni a lakásból. Életemben először még arra is nemet mondtam anyának, amikor megkért, hogy vigyem le a szemetet, mert rettegtem, hogy Novák is pont akkor jön majd ki a lakásukból, aztán felhozza, mennyire hülyén viselkedtem. Az éjjel alig bírtam aludni, folyamatosan az elképzelt konfrontálódás lebegett lelki szemeim előtt, és vasárnap reggel már az is eszembe jutott, hogy megkérem anyát, hadd maradjak otthon pár napot, hátha Novák addigra elfelejti, mennyire dühös lettem rá egy amúgy tökéletesen átlagos kérdésért. Normális ember nem támad neki a másiknak, mert az az apja neve felől érdeklődik.

Alig bírtam kikászálódni az ágyból. A szemem erősen szúrt, és a fejem is enyhén hasogatott a kimerültségtől, ám az átlagos fejfájásomhoz képest ez még mindig enyhének számított, így igyekeztem figyelmen kívül hagyni. Kivonszoltam magam a fürdőszobába, finom, forró vízzel lezuhanyoztam, hideggel megmostam az arcomat, aztán felöltöztem. Mivel nem terveztem elmenni itthonról, mertem ismét a tegnap viselt, fekete pulóveremet felvenni, majd kimentem a konyhába, hogy ihassak egy kávét.

Ed bácsi megint – vagy talán még mindig – a fehér pult előtt állt, éppen egy pirítóst kent meg vajjal, amikor mellé léptem. Ő is kimerültnek tűnt, tányérja mellett egy bögrét láttam, amit félig megtöltött feketekávéval.

– Reggelt! – nyúltam át előtte a kiöntőért, majd levettem a polcról a rókás bögrét, amit még tizenkét évvel ezelőtt kaptam anyától a szülinapomra.

– Szarul hangzik.

– Micsoda?

– A hangod. – Beleharapott a pirítósba, a morzsákat pedig rágás közben lesöpörte a szájáról. – Ismerlek már egy ideje. Tudni lehet belőle, ha valami bajod van. – Maga elé vette az egyik szeletet, majd megkente meggylekvárral, és felém nyújtotta.

– Köszönöm. – Tetszett a halk ropogás, ahogy a fogam a kétszersült kenyérhez ért, és amint a savanykás, hideg lekvár a nyelvemre került, már jobban is éreztem magam.

– Átvisszük a pirítót az asztalhoz, és beszélgetünk, rendben?

Válaszul bólintottam, aztán a számba vettem a pirítós sarkát, és segítettem átpakolni a dolgokat a pulttal szemben álló kis, fekete asztalra. Ed bedugta a gépet a konnektorba, én pedig azonnal beledobtam két szelet toast-kenyeret, hogy azonnal jöhessen a következő, ha a már meglévő három másik elfogyna.

– A sulival van baj? – nézett rám rögtön, amint mindketten leültünk.

– Azzal nem szokott bajom lenni – ingattam a fejem.

– Lány ügy?

– Olyanom sosem lesz.

– Fiú ügy?

– Olyanom sem lesz.

– Szerelmi ügy?

– Még egyszer sem voltam szerelmes.

– Bántott valaki?

– Az évfolyam harmadik legmagasabb fiúja vagyok. Engem nem mernek bántani.

– Ne kelljen már harapófogóval kihúzni belőled a dolgot, kérlek! – hajtotta hátra a fejét türelmetlenül. – Egy tündéri gyerek vagy, és imádlak, de ettől az egy tulajdonságodtól megszabadulnék.

– Csak zavar, hogy egy részeg éjszaka eredménye vagyok – vontam meg a vállamat, miközben újabb pirítóst húztam magam elé, hogy megkenjem lekvárral. – Ha minden "hogy hívják apádat" vagy "és apáddal mi van" kérdés mellé kaptam volna egy százast is, már milliomos lennék. Mindenkinek annyira természetesen jön, hogy az anya mellett apa is van, és bele sem gondolnak, hogy valakinek valamelyik nincs, ami amúgy iszonyatosan kellemetlen tud lenni, ha feljön egy beszélgetés közben, mert az ember egyből arra gondol, hogy talán valami baj van vele, amiért nem olyan a családja, mint másoké, pedig belül nagyon is jól tudja, hogy amúgy nagyon is jó élete van...