Ez így (ir)reális!

13. fejezet: Szimbiózis

Hetek óta ez lehetett az első éjszaka, amikor se doktorhalakat, se királylepkéket, se apró, fekete madarakat nem láttam álmomban. Korom sötétben találtam magam, és hiába forgolódtam, nem találtam semmit, ami segíthetne a tájékozódásban. Aztán elém repült egy apró fénygömb. Pont olyannak tűnt, amiket Ton elő tudott idézni. Egyre több jelent meg körülöttem, én pedig egy érthetetlen okból kifolyólag magam mellé nyúltam. Puha anyagot értem, egy testet, amit azonnal átöleltem. Ahogy odanéztem, egy gyönyörűen csillogó, ezüst szempárral találkoztam. Ton gyengéd mosolyától egyre nehezebben kaptam levegőt, mégis mindennél jobban szerettem volna, ha ez a pillanat örökké tartana.

De egy halk, ijedt nyögés hirtelen mindent eloszlatott. Az álom kiszaladt a szememből, és ahogy lassan kinyitottam a szemem, egyből rájöttem, Ton adta ki a hangot, ami felébresztett. Ott feküdt mellettem, karját a nyakam alá csúsztatta, én pedig őt öleltem. Kellett pár másodperc, de végül eszembe jutott, hogy tegnap este hozzá jöttünk fel filmet nézni, miután Ibót és Boldit magukra hagytuk. Valószínűleg elaludhattunk, mert a laptopja teljesen lemerülve hevert az ölében, ahová előző nap rakta.

Újabb rémült nyögés hagyta el a száját. Szemhéját erősen összeszorította, szemöldöke közt ráncok mélyültek, mintha félne valamitől. Ahogy egyre szaporábban vette a levegőt, egy sötét folt furakodott a perifériám szélébe. A sötét türkiz falakon több testetlen árny mászkált ide-oda, akárha Ton rémálma öltött volna alakot a szobában.

Gondolkodás nélkül közelebb mozdultam hozzá, majd a mellkasára tettem a kezemet, finoman simogatni kezdtem. Hirtelen megértettem, mit érezhetett szerdán, amikor rám talált a mosdóban, a pánikrohamom közben. Segíteni akartam rajta. Elmulasztani a fájdalmát, de nem tudtam, hogyan tehetném meg. A nyakához bújtam, direkt teljesen hozzásimultam, hátha ő is kicsit megnyugszik attól, ha érzi a szívverésemet, elvégre az nekem is segített valamennyit legutóbb. Végső kétségbeesésemben még egy apró csókot is nyomtam az egyetlen bőrfelületre, amit értem rajta: a nyaka tövébe.

A légzése lelassult. Már nem nyöszörgött, miközben kezével ösztönszerűen az enyémért nyúlt. Nem fogta meg, ujjai csupán rásimultak az enyémekre, aztán pár másodperccel később már vissza is engedte maga mellé a karját. Megigézve figyeltem, ahogy vonásai megenyhülnek, ajkai halvány mosolyba húzódnak. Annyira békésnek tűnt ekkor, mintha az a rémálom soha meg sem jelent volna benne. Az árnyak eltűntek a szobából, helyüket apró fénygömbök vették át.

Nehezemre esett kimászni mellőle. Mindennél jobban maradni akartam, ám miután megbizonyosodtam róla, hogy teljesen megnyugodott, mégis kiültem az ágy szélére. A telefonom teljesen lemerült, tegnap nem is szóltam anyának, hogy nem megyek haza, így biztosra vettem, már mind a tíz körmét tövig rághatta miattam. Miután leszedtem a laptopot Tonról, halkan, de gyorsan kiosontam a szobából, a bejárati ajtó előtt azonban megtorpantam. A kulcs ugyan ott lógott a zárban, én nem éreztem biztonságosnak, hogy elfordítsam, kimenjek, aztán úgy is hagyjam.

– Nyugodtan mehetsz! – Az ismeretlen hang hallatán enyhén megugrottam ijedtemben. A konyhába vezető boltív alatt egy vörös hajú, szeplős nőt vettem észre. Egy Ibóhoz hasonló naptündért, akiben egyből felismertem Ton nevelőanyját. – Mindig felriasztanak a rémálmai – fordult pár másodpercre Ton szobája felé. Arcára megkönnyebbült mosoly költözött, ahogy az egyik fénygömb kicsúszott a kulcslyukon keresztül, majd a fülemhez szállt. Halk nevetés szűrődött ki belőle. – Veled álmodik.

– Gyakori nála ez a lidércnyomás?

– Amióta nálunk járt az anyja, majdnem mindennapos. Ez az első alkalom, hogy le tudta küzdeni. – Ismét elmosolyodott, ekkor azonban már inkább hálát láttam benne, mintsem megkönnyebbülést. – Köszönöm.