A menekült

9. fejezet

Némán baktattam a két Sully testvér mögött a partra. Már besötétedett és a hold kéken világította be a szigetet. A tenger vize lustán hullámzott. A tűz már messziről látszódott. Körülötte táncoló na’vi alakokat véltem fölfedezni. A lakoma lassan végetért és már a mulatozás kezdődött. Ahogy közelebb értünk, a tűz mellett megismertem Jake-et és Neytirit, amint vidáman, nevetve táncoltak. Éppen Tuk szaladt oda hozzájuk, hogy csatlakozni szeretne. Az apja kiáltozva kapta föl a kezébe a kislányt. Nagyon boldognak látszottak.

- Gyere, együnk valamit! – invitált Lo’ak az ételek mellé.

Kirinek nem volt igaza. Nem sokan ettek a yarik húsból a metkayinák, inkább a megszokott payoangból és gyümölcsökből fogyasztottak. Én elvettem egy szelet vadhúst. Megvártam míg Lo’ak is választ és leül mellém. Ő is az elejtett zsákmányunkat választotta. Egyszerre haraptunk bele a jól megérdemelt vacsoránkba. Amint megízleltük, mindketten elfintorodtunk. A húst nem sütötték meg eléggé, ezért még rágós volt. Bizonyára a payoang hamar megsült és azzal egyszerre vették le a tűzről a yarikot is. Elnevettem magam. Egyrészt Lo’ak arckifejezésén, másrészt azért, mert keményen megdolgoztunk, hogy elejtsük az állatot és most mind a ketten itt ülünk, szánkban a félig nyers hússal. Bár, ha jobban belegondolok, a mi hibánk, hogy a metkayinák kezébe adtuk a sütést, hiszen ők ebben nem jártasok, nem szoktak vadhúst enni. Valamint bizonyára ezért nem fogyott el még.

- Talán jobb, ha inkább gyümölcsöt eszünk – javasolta Lo’ak nevetve.

Miután elfogyasztottuk a vacsoránkat, csendben ültünk egy darabig egymás mellett. Én a táncoló na’vikat figyeltem. A tűz is velük táncolt vidáman. Minden olyan idilli volt. A parton, a sekélyebb vízben a gyerekek pancsoltak, néhány ilu is velük mulatozott. Néhányan próbálták imitálni a tánc egyes mozdulatait és éneklő hangokat is kiadtak.

- Én nem ismerem ezeket a táncokat – fordultam a fiú felé.

- Gyere! Megtanítlak! – pattant föl és nyújtotta a kezét.

- Lo’ak, a nagy táncos? – tréfálkodtam.

- Ha-ha, nagyon vicces, na gyere! – ragadta meg a karom és magával rántott.

Egészen a tömeg közepére húzott. Körbe néztem, senki nem figyelt minket, így én könnyedén szemügyre vehettem a táncmozdulatokat. Egészen egyedi volt, ahogy mozogtak, kicsit hasonlított a tenger hullámzására. Lo’ak is velük együtt csinálta, így én is kénytelen voltam csatlakozni. Először nem nagyon ment, de láttam, hogy még a fiú is bénázott néha. 

- Na lám, mégsem vagy olyan jó táncos? – nevettem.

- Nem a tánc a lényeg, hanem, hogy kivel táncolod – hárította a beszólásomat. Azonban erre a kijelentésére éreztem, hogy elpirulok.
Még rengeteget táncoltunk, a végére egészen belejöttem. Pár óra múlva viszont mindketten fáradtan dőltünk ki egy sziklának messzebb a mulatozástól. Kimerülten pillantottam a mellettem ülő Lo’akra, akinek kezdett fátyolosodni a szeme.

- Köszönöm! – mondtam tisztán.

- Mit? – csillant meg a szeme az esti fényekben.

- Hogy átadtad a zseniális tánctudásodat – löktem oldalba és kuncogtam.

- Igazán nincs mit – nevetett ő is.

Csak néztük a csillagokat az égen. Pár perc múlva viszont halk szuszogást hallottam magam mellől. Lo’ak elszundított. Nem akartam így itthagyni, de muszáj volt indulnom. Halkan föltápászkodtam és szaladtam a cuccaimért. Miután összeszedtem mindent ami kell, összecsatlakoztam Atannal és fölrepültünk. Távolodva a falutól már nem volt semmilyen fényforrás. Hátranézve, már alig csak egy kis pötty volt a lobogó tűz. Még a hold fénye sem világított meg minket, ugyanis felhős volt az ég. Összeszorult a torkom, ahogy egyre közelebb haladtam úticélomhoz.


„Lo’ak szemszöge”

Valami hűvöset éreztem a lábamnál. Egyre feljebb és feljebb haladt, majd visszahúzódott. Pár másodperc múlva újra megismétlődött. Lassan kinyitottam a szemem. Biztos elaludtam, miközben néztük a csillagokat Torillal. Toril! Hol van a lány? Körbenéztem, de sehol nem láttam. Távolabb, mintha valaki a maruik felé futott volna. Utánamentem, de mire utolértem volna felpattant az ikranjára és elrepült. De miért hagyott ott Toril? Miért repült el? Nem gondolkodtam, csak hívtam az ikranomat és a lány után szálltam.

Már egy ideje követtem őt, mikor a távolban megláttam egy hajót. Az égemberek hajóját. Nem hagyhattam, hogy meglássák Torilt, ezért olyan gyorsan repültem amilyen gyorsan csak tudtam, hogy utolérjem. A lendülettől, és mert nem volt a pillanatban jobb ötletem, az ikranommal megragadtam a lányét és mindketten egy sziklának csapódtunk. Kicsit rázós volt, ahogy földet értünk, de legalább a szikla eltakart minket a hajó elől. Hallottam a lány halk, de mérges káromkodását. Előhúzta a kését és nekem támadt. Amikor meglátta, hogy én vagyok az, lefagyott az arca és döbbenten bámult rám.

- Lo’ak! Lumpe nga fitsenge? (Miért vagy itt?) – suttogta ingerülten.

- Mikor fölébredtem, te eltűntél és...

- Követtél engem? Egész idáig?

- Igen, de... Figyelj, most nem ez a lényeg! Ott egy hajó! Az égembereké. Nem hagyhattam, hogy meglássanak!

Erre a mondatomra elfordult és kilesett a sziklák mögül a hajóra. Szigorú tekintettel vette szemügyre az egész építményt.

- Figyelj el kell menned! – szólt komolyan.

Abban a pillanatban, ahogy ezt kimondta, zajt hallottam magam mögül, de mire odafordultam, az utolsó kép amit láttam, hogy egy jókora ütést kapok a fejemre egy fegyverrel. Megtaláltak!


„Toril szemszöge”

Felvittek minket a hajóra. Lo’akot kiütötték, engem csak megkötöztek. Két őr maradt ott velünk, míg a harmadik elment megkeresni Quaritchot. Közben Lo’ak is kezdett magához térni. Jókora ütést kapott, vérzett a homloka. Már épp meg akartam szólalni, mikor megérkezett az égemberek vezetője és ő törte meg a csendet.

- Sully fia! Milyen érdekes! Rég találkoztunk! – fordult a fiú felé.

- Engedje el Torilt, neki ehhez semmi köze! – fújtatott rá a fiú.

Erre Quaritch csak gonoszan elmosolyodott és elsétált előttem.
- Nem is tudja igaz? Hogyan is tudhatná? – nevetett.

- Mit nem tudok? – kiabálta Lo’ak.

- Mondd el neki kislány! Biztosan fontos vagy neki, ha idáig eljött érted. És akik fontosak, azokkal mindig őszinték vagyunk nemde? – vigyorgott bele az arcomba, mire ráfújtattam.

- Toril, miről beszél? – nézett rám értetlenül a fiú.

- Lo’ak, én el akartam mondani... Nem tudtam, hogy hogyan tudnám...

- Elég az össze-vissza beszélésből! Toril nekünk jelentett mindenről, ami a szép kis falutokban történik, kielemezte a népet és a Sully családot nekünk, mik a gyengéik, hol tudnánk lecsapni... Mondjam tovább?

Pár percig nem szólalt meg senki. Lo’ak elképedve bámult először Quaritchra, majd rám.

- Mondd, hogy nem igaz ez! – szólalt meg halkan a fiú.

Nem szóltam semmit. Tudtam jól, hogy Quaritch minden szava igaz. Nem tudtam mit mondani a fiúnak. Elfordultam, nem mertem a szemébe nézni.

- Mondd, hogy nem igaz! – kiabálta keseredetten.