Egy másik világ

19.fejezet

Üresség vett körül.
Már nem éreztem semmit sem.
Akkor azt kívántam, hogy ne érezzek semmit sem, de most, hogy így van visszavonnám.

Mintha elszürkült volna a körülöttem a világ. Nem voltak színek.
Csak szürke és fekete árnyalatokat láttam.
Nem voltam éhes, nem akartam semmit sem.

Szimplán csak léteztem.

Most nem fájt. Egy olyan érzelmi állapotba hoztam saját magam, amiből kizártam minden érzést, gondolatot.
Azt sem tudtam mit csinálok csak öntudatlanul mentem, mentem és mentem.

Olyan volt, mintha egy kopár pusztán-amin még egy árva bokor se árválkodott-sétálgattam volna a végtelenbe, minek nem láttam végét.

Izmaimat tompa érzés nyomta egyfolytában. Mintha elakarná valami minden egyes percben szorítani a vérkeringésem.

Emellett folyamatosan szédültem és émelyegtem. Nem hánytam, de a inger bennem volt mindig. Már azt kívántam bárcsak kiadhatnám-amit meg is próbáltam-, de nem ment.
Fejem szakadatlanul fájt.
Torkomba, pedig az erõs csomó sose tûnt el.

De mindezek az érzések olyanok voltak, mint mikor a víz alatt van az ember és eltompulva hallja, érzékeli a külvilágot.

Már kezdtem megőrülni saját magamtól.
A magány volt mostmár a legjobb barátom.
Minden nap, minden órában és percben velem volt.
Mellette helyet foglalt a kongó sötétség, aki szintén boldogan volt velem.

Két hét telt el.
Ezt csupán onnan tudom, hogy elérkezett az időpont mikor visszakellet mennem arra a helyre ahonnan tizennégy nappal ezelőtt eljöttem.

Egyszerre voltak gyorsak és lassúak az elmúlt napok.
Egyszerre mondtam volna azt, hogy sok dolog történt és hogy semmise.
Már ott tartottam, hogy semmit sem értettem, tudtam.

Megtörtént Bella temetése is..

Rá emlékezni iszonyatosan fájdalmas volt mégha ez most el is volt nyomva magamban. Nem voltam túl rajta. Egyáltalán nem.
De úgy tűnt, hogy ezzel csak én vagyok így.

A szüleimmel már több napja egy szót sem váltottam, de igazából senkivel sem.

"Már egy hét eltelt.
Szüleim tovább folytatták dolgukat, mintha semmi sem történt volna.
Én pedig nem bírtam tovább, egyik reggel kifakadtam mikor megláttam őket nevetgélni.

Az asztalnál ültek és mosolyogva beszélgettek majd nevetni kezdtek valamin.
A csaphoz sétáltam és próbáltam lenyugtatni magam, miközben egy pohárba vizet öntöttem, de nem sikerült.

- Ti hogyan tudtatok ilyen hamar túllépni? - kérdeztem meg halkan. - Egy hét se telt, de ti olyan felhőtlenül boldogok vagytok, mintha mi sem történt volna.

Hátranéztem a vállam felett. Megdermedve néztek mindketten.
Anyám szemeit ellepték a könnyek. De nem tudtam együtt érezni. Hogy lehetnek ennyire nyugodtak?
Ennyire nem érdekli őket? Miért csak nekem fáj ennyire?

- Astrid! Nagyon megviselt minket, főleg,hogy mi ott voltunk, de te nem. Tudjuk nagyon nehéz most neked is, de nekünk is. Nem támadhatsz ránk azzal, hogy minket nem érdekel a húgod halála -kezdett bele apa halkan.

- Szóval mivel ti ott voltatok ezért nektek nehezebb? - nevettem fel, de semmi vidámság nem volt benne. - Nem feltételezném ezt, ha látnék rajtatok valami érzelmet - emeltem fel a hangom, de a mondatom végére elcsuklott. - Meghalt a testvérem a kibaszott életbe, aki egyben a lányotok!

Anyám sírva pofoz fel. A fejem megbicsaklott, de visszafogtam magam, hogy oda kapjak.

- Hogy beszélhetsz így velünk?! Azt hiszed csak neked nehéz?! Minket is veszteség ért csak próbáljuk nem mutatni, hogy könnyebb legyen neked! - üvöltötte.

- Nem könnyebb - mondtam miközben lecsúszott egy könnycsepp az arcomon.
Megfordultam, majd felsétáltam a szobámba, amint becsukódott az ajtó, némán kezdtem el zokogni."

A cuccaim már összekészítve voltak egy helyen.
Idő van.
Kifelé menet a szobából véletlenül megláttam magam a tükörben.
Árnyéka se voltam önmagamnak és ezt én is tudtam.
Hajam kócos, azt sem tudtam megmondani mikor fésülködtem utoljára.
Arcom sápadt, ajkam ki volt száradva és cserepes volt a vízhiány miatt.
Szemeim alatt hatalmas fekete karikák helyezkedtek el, nem tudtam mikor aludtam egy-két óránál többet.
Íriszeim vörösek és látszott, hogy alig tudom nyitva tartani.
Testtartásom amire eddig mindig figyeltem görnyedt volt, és lassan sétáltam, szinte húzva lábamat.
Lejjebb inkább már nem is néztem.
Tudtam mit látnék, de nem akartam szembesülni vele.

Arra gondoltam, hogy egyre jobban süllyedek le a mélybe.

_____

Ugyanaz a sofőr jött értem aki elvitt.
Szótlanul telt az út, de ez nem lepett meg.
Nem tudtam mire számítsak, telefonom végig kivolt kapcsolva a két hét alatt.
Nem akartam senkivel találkozni, nem volt kedvem a kérdésekhez, a sajnálkozáshoz, se az együttérzéshez.
Semmihez sem volt kedvem.
Magamra akartam zárni a szobám és csak feküdni az ágyon. De tudtam, hogy az lehetetlen mivel ott vannak a lányok.

Most azt kívántam bárcsak külön szobákat kaptunk volna. Sajnálatomra már az órák nagy része lement.

Nem akartam ezt. Nem akartam ide jönni, de otthon sem volt jobb.
Sehol nem éreztem biztonságban magam. Mindenki nézett. Ha arra gondoltam, hogy mindenki tudja miért mentem el, még rosszabbul lettem.
A hányingerrel küszködtem és próbáltam eltűrni a kíváncsi, fürkésző tekinteteket.

A szoba előtt haboztam, de benyitottam.
Mind ott voltak.
Mindannyian.
Azt hittem ennél nem lehet rosszabb.

Mind a hat szempár végig követte, hogy leveszem a cipőmet, kabátomat.
Nem pillantottam oda, beakartam menekülni a szobába és ki sem jönni onnan, de Leila nem engedte.

- Úristen.. - halt el a hangja. Majd hallottam, hogy egy szék csikordult meg és léptek közeledtek.
Megállított, s ráfogva vállamra maga felé fordított teljes testtel. - Nagyon rosszul nézel ki.

Kezére néztem, majd egy mozdulattal leráztam magamról tenyerét. Megindultam újra, de megszólalt.

- Astrid..., mit teszel magaddal? - kérdezte szinte suttogva.
Vissza pillantottam, láttam szemében a sajnálatot és az elszörnyedést.

- Hagyj - alig tudtam kipréselni magamból ezt az egy szót, olyan rég szólaltam meg.
Hangom rekedt volt és karcos, pont olyan, mint aki egy jó ideje nem ivott semmit.

Az ágyon feküdtem és nem csináltam semmit.
Nyílt az ajtó, majd csukódott.
Befeküdt mellém az ágyba és szó nélkül magához ölelt.
Orrom megtelt illatával.
Nem küldtem el őt. Jól esett kicsit a melegség, amit adott testével. Meg akartam köszönni neki, de nem jött ki szó.

- Nem kell. Csak hagyd - mondta halkan én pedig így tettem. Henry..

Hagytam, hogy elsötétedjen a világ és örültem ennek a pár óra nyugodtságnak.