Fearless

Első fejezet

Coralline

Egy igazi elvonókúra ez, csak jobb, mint New Yorkban. Nem kell egész nap a fehér falakat bámulnom, a szabadba is kimehetek, plusz mindezek mellett emberekkel is érintkezhetek. Más emberekkel, nem mindennap ugyanazokkal. A lámpafényen kívül és az ajtócsapódások mellett más ingerhatások is érnek.

Gyönyörű madárcsicsergés tölti meg a szobám csendjét és a tenger sós illata lengi körbe. Már majdnem félórája felkeltem, és a végeláthatatlan kékséget nézem, de nem tudok vele betelni. Ahogy a hullámok fodrozódnak és a fák hajladoznak a reggeli szélben, mindennél többet ér.

– Alig múlt fél kilenc – motyogom a karórámra pillantva.

Ősrégi darab, a számlapja be van törve és már a szíja is elkezdett kopni, de mivel nagypapa vette nekem, így semmi pénzért nem válnék meg tőle.

Egy madár repül el az ablakom előtt, közben a szél felhozza a reggeli illatát. Változatosság. Ez hiányzott az életemből. Nem is értem, mit vártak tőlem abban az elszeparált helyiségben.
Három kopogás töri meg a csendet, a kilincs lefelé fordul és anyám lép be a szobámba. Rám mosolyog, amint észreveszi, hogy nem az ágyban fekszek.

– De jó, már fent is vagy? Hogy aludtál?

– Tudnék még aludni, de akkor este nem bírnátok lelőni! – halványan elmosolyodok, a tekintetemet visszavezetem a kert felé.

Apát látom meg, ahogy a reggeli kávéját szürcsölgeti, miközben újságot olvas. Évek óta nem láttam a kezében. Pontosabban három éve. Akkor halt meg nagyapa, apa apukája. Apa megfogadta, hogy jó sokáig nem térünk vissza Sorrentóba. Szó szerint ezt nem mondta ki, láttuk rajta, hogy nem akar visszajönni. Viszont most mégis itt vagyunk, és azt teszi, amit régen minden reggel az édesapjával: megiszik egy jó erős feketét és átolvassa a napilapot.
Egyszerre önt el a szomorúság és a boldogság. Szomorú vagyok, mert eszembe jut nagypapa halála, de boldog vagyok, mert apa végre túllépett rajta. Legalább ezen túl tudja tenni magát.

– Victor már úton van ide, együtt reggelizünk a családjával – töri meg anya a csendet, mire újra felé fordítom a fejemet.

Nem rejtem el meglepettségemet, de azért a kezemmel megszorítom a szék karfáját.

– Victor – ejtem ki óvatosan a számon a nevét. Eleinte naponta beszéltünk, de az utolsó három hónapban ez lecsökkent heti egyszeri egyszeri alkalomra. – Akkor jobb, ha készülök – mondom.

Felállok a székből, anyára mosolygok. Letérdelek a padlóra majd felnyitom a bőröndömet. Három hónapra jöttünk, mégis úgy készültem mintha egy életre szólna. Jobb is lenne.

– Hagylak is, szeretlek! – mondja anya óriási mosollyal.

Vár, nem megy sehova. A kilincset szorongatja és engem néz, sőt bámul.

– Én is!

Sosem mondtam ki a szüleimnek a "sz" betűs szót. Úgy gondolom, ezt egy olyan személynek kell tartogatni elsősorban, aki igazán megérdemli, utána már a szüleimet is elhalmozhatom vele. Már ha lesz ilyen személy.
Amint rájön, hogy semmit sem változtam ezen a téren, kimegy a szobából és résnyire nyitva hagyja az ajtót. Gyűlölöm ezt a szokását. Már gondolkodtam rajta, hogy mágnest szereltetek fel, és amint valaki kimegy, az ajtó becsukódna, de anyám úgy is megoldaná, hogy nyitva tudja hagyni. Ezért inkább az egyik cipőm párját kiveszem a táskámból és az ajtó felé hajítom. A lábbeli lepuffan a földre, én pedig csalódottságomban hanyatt fekszek a szőnyegen. Miért is sikerült volna? Abbahagyom az önsajnálatot és visszatérek a pakoláshoz.