Nosztalgikus arcok

Első nap

2012 szeptember

Gaál Péter

Alig tudja megállni káromkodás nélkül, ahogy az ajtó mellé helyezett bőröndje és a rajta fekvő hatalmas hátizsák eldől és óriási reccsenést hallat. Az anyja úgy néz rá, mintha egyedül az ő hibája lenne, így inkább meg sem próbálja ellenőrizni, hogy minden épen maradt-e benne, csak felállítja és reménykedik abban, hogy nem jut újra ugyanarra a sorsra.

A nyári szünet utolsó vasárnapján a barátaival kellene lógnia, valami baromságot csinálva vagy legalább élvezve a meleget. Na, nem mintha olyan rengeteg barátja lenne... De akkor is. Ehelyett az egész reggelét pakolással töltötte és most csak azt várja, hogy az apja hazaérjen az utolsó pillanatban vásárolt telefontöltővel, mert az övé reggel természetesen elszakadt. És indulhatnak is az új otthonába. Így nevezi, jobb szó híján az új iskoláját, ami akár börtön is lehetne. Nem az ő ötlete, de választása sem volt. Hiszen a nővére ugyanabba a bentlakásos iskolába végezte el a gimit, ahogy azelőtt a szülei is, akik mily meglepő, ott is találkoztak. Így hát az ő sorsa is meg volt írva előre.

Tudja, hogy lehetne rosszabb is, mint hogy egy puccos magánsuliba száműzve kelljen eltöltse a következő négy évét. Azonban nem szeretné otthagyni Budapestet. A suli szabályzata alapján csak tanítási szünetekben utazhatnak haza, vagy vészhelyzet esetén, ő pedig el sem tudja képzelni, hogy milyen lesz a világ végén élni. Hiányozni fog számára a nyűzsgő város és az, hogy belevesszen a tömegbe, felüljön a tömegközlekedésre és csak cél nélkül bolyongjon. Mindezt aligha teheti meg azon az egy négyzetkilóméternyi területen, amelyen a suli elhelyezkedik vagy az egyetlen, negyed órányi sétára lévő faluban, amely mindössze egy főútból áll. Azt tartja a legvalószínűbbnek, hogy meg fog halni unalmában.

Hallja ahogy az autó begördül a ház elé, apja pedig csak dudál kettőt. Jellemző. Minek is menne be a házba? Majd ők kicipelik a tíz tonnás csomagokat. Szemforgatva veszi a hátára a hátizsákot, majd minden erejét felhasználva ráncigálni kezdi maga után a teljesen kiegyensúlyozatlan bőröndöt. Eközben anyja is magához vesz egy sporttáskát és már mehetnek is.

Az út kínosan lassan és teljesen eseménytelenül zajlik. Péter füllhallgatóval a fülében, egy kifejezetten "utálom a világot" zeneválogatást hallgat és kifelé bámul az autó hátsó üléséről, míg szülei halkan beszélgetnek. Mintha nem is lézetne, állapítja meg. Nem újdonság, viszont azért mégis feltűnt számára, hogy még ezen a napon sem szóltak hozzá, mikor nem volt muszáj. Pedig lényegében elköltözik otthonról. Szürkének és láthatatlannak érzi magát.

Az iskola udvara zsúfolásig tele van diákokkal, szülökkel és kistestvérekkel. Régen ő is mindig pontosan így kísérte el a nővérét az első napon, a többi kisgyerekkel szaladgálva a birtokon, arról ábrándozva, hogy majd milyen jó lesz ide járni. Viszont ahogy közeledni kezdtek ezek az évek, már a hányinger kerülgette a gondolattól is. Nem akart kiszakadni a környezetéből, nem akart teljesen új emberek közt kezdeni, akikkel az égvilágon semmi közös nincs bennük nagy eséllyel, azon kívül, hogy a szüleiknek van pénzük.

Csendben követi a szüleit, akik mosolyogva, régi jó barátként köszöntötik az igazgatónőt és elmélyült beszélgetésbe kezdenek. Nincs kedve ott maradni, így bóklászni kezd az iskola területén. Egy eldugottabb, kerítés melletti helyen talál végre egy kis nyugtot és leül a fűbe, hátát a kőfalnak vetve. Behúnyja a szemét és csak a zenére koncentrál. Viszont sokáig nem tart ez az állapot, mivel valaki leül melléje, vállával meglökve a fiút, mire azonnal kipattannak a szemei és kirántja a fülhallgatóját a füléből.