Nosztalgikus arcok

Elvárások

2012 november

Gaál Péter

Ha szeretné sem tudná összefoglalni, hogy milyen is volt az iskolai év második hónapja. Kaptak egy kis ízelítőt abból, hogy mégis miért van egy hírneve a giminek. A tanáraik mintha a kezdetleges elviselhető személyekből hajcsárokká lettek volna. És azon kapták magukat, hogy egyetlen percnyi szabadidejük sincs. Péter kezdte megérteni, hogy miért is nem fektetnek olyan hatalmas hangsúlyt a bentlakások felügyeletére. Hiszen mikor egész nap csak tanult és leckét írt, a leghőbb vágya az volt, hogy minél hamarabb ágyba is bújhasson. Eszébe sem volt megszegni a szabályokat.

Viszont amire még a tanárok sem voltak immunisak, az a diákok izgalma volt, amikor bejelentették, hogy a hétvégén leutazhatnak a közeli kis faluba. Péter tudta, hogy szinte semmi nincs a helyen, s mégis, a gondolat, hogy végre egy kicsit kiszabadulhat az iskola területéről, hirtelen boldogsággal töltötte el. Addig a pillanatig fel sem tűnt számára igazán, hogy mennyire bezártnak érezte magát mindezidő alatt.

Szombat reggel a megszokottnál korábban ébred és azonnal észreveszi, hogy ezzel nincs egyedül. A szobatársai is mozgolódnak már, Bálint öltözködik, Barni pedig a telefonját nyokodja. A mozdulatsorból ítélve, üzenetezik valakivel, ami egyáltalán nem hat meglepetésként. Barni le sem szállt a telefonjáról mióta Peti késői születésnapi buliján összejött a lánnyal. Akit egyébként Zsófinak hívnak, mint az másnap kiderült. Elég sokat lógtak együtt és ha Péternek őszintének kell lennie, kissé az idegeire ment, hogy sosem lehet már Barnival egyedül találkozni.

- Jössz ma velünk a faluba? - néz telefonozó barátjuk fele Bálint, mire Peti is érdeklődő tekintettel vizslatja a másik fiút. Reménykedik, hogy a válasz igen lesz, bár valami azt súgja, hogy ez nem fog megtörténni.

- Zsófival már megbeszéltük, hogy együtt megyünk - fordítja feléjük a tekintetét Barni, alig egy pillanatra elvéve azt a telefonja kijelzőjéről. - De összefuthatunk majd kicsit később, ha dobtok egy üzenetet. Csatlakozunk hozzátok.

- Persze... - motyogja Peti halkan, egy pillanatra elfeledkezve róla, hogy milyen kicsi is a szoba. Szerencséjére viszont Barni már rég az üzeneteivel van elfoglalva. Viszont mielőtt megkönnyebbülten fellélegezhetne, összetalálkozik a tekintete Bálintéval, aki kérdőn néz rá.

Elszégyelli magát, mert semmi joga csalódottnak lenni, hogy Barnabás a barátnőjével szeretné tölteni a napját. Hiszen fordított esetben ő is ugyanezt tenné valószínűleg. Bár fogalma sincs arról, hogy milyen az, ha az embernek barátnője van. Talán ideje lenne kipróbálni, hisz rajta kívűl már minden vele egykorú átesett legalább az első csókján. Viszont sosem vonzotta igazán az egész dolog és még most sem biztos benne, hogy ez az, amit szeretne. Így hát agyalás helyett inkább csak ő is öltözködni kezd, miközben már a folyosóról is egyre nagyobb hangzavar szűrődik be, ahogy a diákok sorra elindulnak reggelizni.

- Ha még egyszer végig kell hallgatnom ahogy Giorgio elmeséli hogyan úszta meg, hogy elfogják a zacskónyi piával, én megyek és leugrok a kápolna tornyából - vágódik le melléjük az asztalhoz Attila, arcán tükröződő fájdalommal, majd elkezdi lopkodni Barni reggeliét. - A sztori minden egyes alkalommal durvább lesz és ami a probléma, hogy hosszabb is.

Giorgio elcsípi a beszélgetés legvégét, és azonnal tudja, hogy róla folyik a szó, majd elvigyorodik és ő is leül az asztalhoz. És Peti tányérja fele nyúl. Csakhogy ő Barnival ellentétben nem az osztozkodás híve, így azonnal racsap a kezére, a fiú pedig visszahúzza azt, kissé sértődött arccal.

- Na szóval, az úgy történt, hogy... - kezd bele Giorgio vigyorogva, mire mindenki egyszerre jajdúl fel az asztalnál. Ők sem szeretnék többször hallani, s mégcsak vele sem élnek. Peti kezdi igazán sajnálni Attilát.