Véletlen Műve🖤||✅

16.rész

Ez a nagy önbizalom egészen addig tartott míg meg nem láttam Milán volt barátnőjét a kórházba. Egy szót szól hozzám és lecsapom.
-Sziasztok-köszönt nyájas hangon a fiúknak.
-Csá.
-Nem tudjátok mi van Milánnal? Én csak annyit tudok, hogy itt van....
-Nincs jól. A többi nem tartozik rád-szóltam közbe, a fiúk pedig helyeslően bólogattak.
-Miért ki a gyász vagy te?
-Gyász az nem-mondtam mire a srácok hangosan felröhögtek.-ellenben Milo barátnője igen.
-Te?! Ugyan. Ilyennel sose állna össze.
-Miért, attól, hogy veled össze jött az nem azt jelenti, hogy csak qurvákkal állhat össze.
-Mégis össze jött eggyel.
-Ezt kikérem magamnak!
-Kérd!
Mire válaszoltam volna, kijött egy orvos.
-Az állapota kétes, nem kelt fel, de egyszerre egy ember bemehet hozzá.
Mire felálltam volna, Kiara (ex) már el indult az ajtó felé.
-Hova, hova? -nyúlt utána Bruno.
-Milánhoz?-nézett a csaj értetlenül.
-Csak szépen sorban! Előbb Y/n.
Csak egy gúnyos mosollyal illettem majd beléptem az ajtón. Még mindig szörnyű látvány... Leültem mellé a székre és rákulcsoltam a kezem az övére majd lehajtottam a fejem.
-Ne hagyj itt.... Nélküled nem megy, nem tudom megcsinálni. Kibaszottul szükségem van rád! Szeretlek.
És ekkor konkrét csoda történt. Rá szorított a kezemre. Felnéztem és csak azt láttam, hogy engem néz és mosolyog. Benyomtam gyorsan a nővér hívót miközben le se vettem a szemem róla.
-Szia.
-Szia...
Bejött egy fiatal nővérke és mondta, hogy menjek ki a szobából.
-Na?-kérdezték egyből a fiúk.
-Felébredt-a megkönnyebbüléstől elsírtam magam.
-Jeeee
-Kár..... Megnéztem volna, hogy össze törsz és szét esel.
-Na figyelj! Ha elveszítem, akkor sem kerülök padlóra! Nem adom meg neked azt az örömöt, hogy ezt lásd! És most takarodj!
-Jogom van itt lenni!-mire vissza szóltam volna kijött a nővérke egy orvossal. Ez mikor ment be?
-Melyikük Nagy Y/n?
-Én!-mondtuk egyszerre Kiarával. Megfolytom.
-Személyi?
Elő halásztam a táskámból és meg mutattam.
-Jól van, először magával szeretne beszélni.
-Mi?! És én miért nem mehetek be?! - sipákolta Kiara. Viszont a választ már nem hallottam mert be mentem. Milo ült az ágyon és telefonozott, de mikor beléptem eltette. Le ültem mellé az ágyra. Finoman magához húzott és gyengéden megcsókolt.
-Hiányoztál.-mondtam neki mikor el váltunk.
Nem mondott semmit csak mosolyogva, a homlokát az enyémnek döntötte.
-Szeretlek-suttogta.
-Én is.....
Majd megint megcsókolt. Miután végeztünk, felálltam és mentem volna ki.
-Hova mész?-kérdezte szomorúan.
-Be engedem a haverjaid akik reggel óta itt vannak.
Ahogy ki mentem és szóltam volna a fiúknak, Kiara már a szobában is volt.
-Megtépem.. - mondtam, elfolytott hangon. A fiúk csak hangosan fel röhögtek. Volt egy ablak, amin keresztül be lehet nézni a szobába.(Mint a filmekbe, na értitek xd) Neki támaszkodtam a falnak és csak álltam és néztem. Milán folyamatosan telefonozott, néha válaszolt de csak röviden. Majd mikor a csajszi közelebb hajolt hozzá, kicsit megfeszültem viszont Milo el fordult és ki küldte a csajt aki fújtatva lépett ki az ajtón. A három fiú egyszerre be mehetett.
-Téged szeret is, mi?-néztem rá gúnyosan.
-Ez is a te hibád.
-Igen, mivel engem tényleg szeret.
Ekkor fújtatva ki viharzott a kórházból. Én csak gúnyosan fel röhögtem. Lassan a fiúk is ki jöttek Milántól, és szóltak hogy menniük kell. El köszöntem tőlük és felhívtam Andit.
📞Szia
📞Szia, be jössz ma a kórházba?
📞Igen. Vannak új fejlemények?
📞Peti változatlan, Milánnak pedig volt egy hirtelen szív leállása de azután fel ébredt és jól van.
📞Az szuper....
A hangjából tudtam, hogy megviselte ami történt.
📞Peti is fel fog ébredni, hidd el.
📞Tudom, csak annyira nehéz nélküle.
📞Elhiszem, de erősnek kell maradnod. Nekem valaki azt tanácsolta, hogy nem szabad padlóra kerülni, mert mindenki aki utál azt várja hogy teljesen szét zuhanj lelkileg. Nem adjuk meg ezt az örömöt nekik, igaz?
📞Persze, hogy nem!
📞Ez a beszéd! Na majd találkozunk. Szia
📞Szia.
Miután letettük a telefont vissza mentem Milánhoz a szobába.
-Szóval mi is történt?-kérdezte mikor oda feküdtem mellé ő pedig át kulcsolta a kezét a derekam körül. Töviről hegyire elmeséltem neki az egészet.
-Te pedig teljesen szét zuhantál.- lépett be az ajtón..... Ez már megint itt van? Kiara...
-Te már megint itt vagy?-kérdezte helyettem is Milán.
-Be jöttem a barátomhoz.
-Rossz kórterembe jöttél!
-Nem, hozzád jöttem.
-Nem azt mondta, hogy a barátjához jött? - nézett rám Milo tanácstalanul.
-De.
-Mondom, hogy rossz kórterembe vagy! Mert hogy én nem vagyok a barátod az tuti!
-Na Milán baba ne csináld már! Ez a qrva miatt, ne hagyj el!
-Lecsapom! Esküszöm Lecsapom!-suttogta úgy, hogy csak Milo hallja.
-Két éve nem vagyunk együtt, ne idegesíts már!
-És a múltkori éjszaka, nem jelentett semmit?!
-Milyen éjszaka?-néztem fel váltva a csajra és Milánra.
-Július 12.-én.
Milánnal egymásra mosolyogtunk és fel nevettünk.
-Mi olyan vicces azon hogy a barátod megcsalt?!
-Az, hogy azon a napon jöttünk össze újra 5 hónapos szünet után.
-Akkor nem akkor....
-Ja mostmár nem akkor!
Kiara érezte hogy kezd égni úgyhogy gyorsan elhagyta a szobát.
-Tényleg szét estél? - kérdezte a barátom suttogva, közel hajolva a fülemhez.
-Kicsit. Amikor megtudtam, hogy mennyire rossz az állapotod.
-Jajj te.
Még szorosabban ölelt amitől én még jobban éreztem magam, mert tudtam, hogy ott van velem bármi történjen. Hirtelen a mellettünk lévő gép csipogni kezdett, mi pedig mind a ketten Petire néztünk aki lassan ki nyitotta a szemét.
-Hol vagyok?-kérdezte rekedt hangon. Ki mentem szólni egy orvosnak.
-Jó napot-jött be egy orvos.
-Jó napot. - köszöntünk egyszerre.
Én ki mentem hátha Andi már itt van. És így nyerjek a lottón. Itt volt!
-Szia-ölelt meg.
-Szia.
-Valami újdonság?
-Peti felkelt.
-Tényleg?!-virult fel.
-Igen-nevettem el magam.
-Ez szuper!
-Mindjárt be mehetsz, csak az orvos még ki vizsgálja.
Andi repesett az örömtől. Nagyon odavolt, hogy Peti felkelt. Az orvos kijött mi pedig vissza mehettünk. Én le ültem Milo mellé Andi pedig a barátja mellé a székre. Valamit beszélgettek, amit mi nem értettünk de én ezt inkább Milánt kérdezgettem.
-Mit mondott a doki?
-Elég rossz az állapota. Nem tudják mennyi ideje van. De ha túléli az felér egy csodával.
-Az is az volt, hogy te föl keltél szóval semmi nem biztos.
-Minden rendben lesz.- ölelte át a derekam. Én neki dőltem a mellkasának.
-Csak nem akarom végig nézni, ahogy Andi össze törik lelkileg.
Milán nem mondott semmit. Ekkor esett le, hogy a legjobb barátjától van szó.
-És azt se, hogy azt lássam, nem vagy teljes.-tettem hozzá. Sóhajtott egyet és megtámasztotta az állát a vállamon.
Minden rendben lesz. Ez az egy mondat járt a fejemben. Azt mondta minden rendben lesz. De nem tudok hinni benne, sajnos........
Pár nap múlva:
Akkor mikor mi be kerültünk a kórházba, egyikünk sem gondolta volna, hogy ekkora botrány lesz belőle. Dehát mi is tévedhetünk, nem? Ugyanis azután, hogy a fiúk napokig nem adtak élet jelet magukról, felkeltette az emberek érdeklődését és  mentek a bulvárlapoknál a cikkek. Ment a találgatás, van akinek szerinte biztos(?) tippje volt, hogy hova tűntünk. A fiúk nagyon, nem neteztek, engem és Andit pedig nem igazán érdekelt. Milán egész fel épült, de Petinek az állapota napról napra rosszabb. Külön szobába tették, minket nem engednek be hozzá, az orvosok nem mondanak semmit. És akkor jön a másik fele. Andi. Aki azóta nem eszik, nem alszik, állandóan agyal, és nem beszél. Senkivel. Én mindennap bent voltam Milánnál, aki nagyon örült nekem mindig. Volt, hogy étel futárt játszottam. Vagy kávét vittem neki vagy valami szendvicset. És ma már haza engedik. Elvileg. Ma reggel hívtak a kórházból, hogy menjek be Milánért. Mondjuk nemtudom, hogy értették mert jogsim az nincs de, ha ők mondják. 10 körül be is mentem a kórházba. Miután Miloval ki jöttünk a szobájából, ő ki ment a kórház elé engem pedig el kapott egy doki.
-Y/n!
-Jó napot doktornő!
-Minden rendben veled?
-Igen, nagyon jól vagyok, hála magának.
-Ennek nagyon örülök! De most nem erről van szó.
-Milánról?-kérdeztem, nagyot nyelve.
-Igen...
-Mi van vele?
-Nagyon erőtlen még és gyenge. Neki nem mertem mondani mert ki akad. Fel írtam neki pár gyógyszert, azt kéne szedni, nem vezethet és a koncerteket is hanyagolja, mindenféle sporttal és khmm egyéb szórakozással együtt.
-Rendben majd mondom neki. De a koncertek amúgy is offosak most, mert Peti még marad egy kicsit.
-Ja tényleg. Ennyit akartam csak.
-Viszlát.
-Szia.
Milán után mentem aki, időközben szerintem sokkot kapott attól ami az instáján történt.
-Ha fel eszméltél a sokkból, haza mehetnénk.-álltam elé hogy bele tudják nézni a szemébe.
-Ja, persze.
Meg fogta a kezem és rá kulcsolta az ujjait az enyémre. Mikor haza értünk fel kiabáltam Andinak, viszont nem jött válasz. Mit vártam? Sóhajtottam egyet, elengedtem Milo kezét és felmentem Andihoz. De mikor be léptem akkor Milánnak kiabáltam, hogy hívja a mentőket. Andi a földön feküdt, körülötte gyógyszerek. A barátom felszaladt hozzánk és hívta a mentőket akik 10 perc múlva már el is vitték Andit. Amint el mentek a mentősök, belőlem (a napokban sokadszorra) elő tört a zokogás.
-Nem lesz semmi baj.-mondta Milán miközben át ölelt de most az ő hangjában is csengett a bizonytalanság, hogy tényleg minden rendbe jön-e. Én pedig nem tudtam hinni neki. Egyik napról a másikra esik szét az életünk. Először mind, majd a fiúk most pedig Andi kerül kórházba. Elegem lett az egészből. Mikor este Milo már aludt mellettem, én le settenkedtem a konyhába és elő vettem egy kést. Majd meghallottam egy aggódó hangot mögöttem.
-Kicsim?....-erre a kérdésre megfordultam és szemben álltam a döbbent barátommal, akinek végig kellett néznie ahogy egy kést tartok a csuklómhoz.
-Kicsi... Tedd azt le!-hangjában hallottam a félelmet, de mégis nagyon erélyesnek tűnt.
-Nem bírom Milo..... Minden szét esett, velem együtt. Andi és Peti kórházban. Ki tudja hogy túl élik-e. A te állapotod is még kérdéses. Én pedig meguntam ezt az egészet. Sajnálom....
-És akkor velem mi lesz ha te megteszed? Vagy ha esetleg Petiék jól lesznek? Azzal, hogy megölöd magad, nem vetsz véget a fájdalomnak... Csak át passzolod valakinek, akinek fontos voltál... Aki jelen esetben én vagyok... Szeretlek... Nem kell ezt tenned.
Elsírtam magam és Milo a karjaiba zárt, a kés pedig egy hatalmas csörömpöléssel a földre esett.
-Semmi baj. Itt vagyok...
Éreztem, hogy Milán arcán végig folyik egy könnycsepp. Én is sírtam. Így álltunk, az éjszaka közepén, a konyhában. Ketten. Ez igazán romantikus lett volna, ha nem éppen egy öngyilkossági kísérletet akartam volna végre hajtani 5 perccel ezelőtt.
-Figyelj-tolt el magától Milán-Ha megígéred, hogy az éjszaka folyamán nem jössz le többször, akkor nem zárom be a szoba ajtót- mosolyodott el és én is felnevettem majd neki dőltem homlokkal a mellkasának. Végül fel mentünk a szobánkba. Reggelig aludtam szóval Milonak nem kellett be zárnia az ajtót. Hihi. Reggel lementem a konyhába és csináltam tojás rántottát. Lépteket hallottam magam mögül majd valaki át ölelte a derekam.
-Jó reggelt.
-Jó reggelt.-fordultam Milo felé aki szájon puszilt.
-Mit eszünk?-kérdezte átnézve a vállam felett.
-Rántotta?
-Az nyami.
-Gyerekes vagy-fordultam meg teljesen és neki döntöttem a homlokom a mellkasának.
-Ki miatt kellett felkelni hajnali kettőkor?
-Meddig kell ezt még hallgatnom?
-Esküszöm nem foglak emészteni vele.
-Köszönöm.

Az utolsó előtti rész... 🥺❤️