Írásgyakorlataim

21. Angyalok napjai

Mennyien álmodoznak az emberek közül arról, hogy milyen lehet repülni, de mégis üldöznek minket. Azonban az én fajtámat sem kell félteni, hiszen mi ugyanezt tesszük velük, habár sokkal erősebbek vagyunk. Én nem támogatom a háborúzást, inkább a békét. Afféle művészlélek vagyok, akinek a tollából történetek szállnak ki, hogy szórakoztassam a mindennapi angyalokat, és embereket. Amikor írok, egy másik világba helyezem magam, egy helyre, amelyről még sehol sem olvastam, ezért megvalósítom. Én ilyenkor vagyok energiával teli, és boldog.

Az inspiráció szikráit sok helyről gyűjtöm össze, és imádom a folyamat ezen részét is. A legkedvesebbek számomra mégis a nagy megvilágosodások, mikor rájövök, hogyan oldhatnám meg könyvem egyik szeletét. Vagy milyen jó is az, mikor befejezek egy művet! Büszke vagyok magamra, elégedett, de utána pedig jön a félelem, hogy utálni fogják. Azonban ez leginkább eltűnt az firkászással töltött évek alatt. Már jó ideje úgy fogom fel, hogy csupán magamnak írok, és a lényeg nekem tetszen, ne másoknak.

Azonban a kétségek újra és újra felbukkannak elemi erővel, és én képtelen vagyok kiűzni őket a fejemből. Sosem voltam az az igazán szociális típus, ezért nem is csoda, hogy ennyire számít mások véleménye. A többség azt hiszi, hogy nem is vágyom a kommunikációra, de ez egy téves feltevés. Én igenis akarok velük beszélgetni, és barátkozni, de nem tudom milyen módon, és mikor közelítsem meg őket. Nincsenek barátaim, a szüleim pedig meghaltak. Egyedül a húgom maradt nekem, de ő is elhidegült tőlem. Magányos vagyok, és nem tudom, hogy törjek ki ezen állapotomból. 

Nem szabadott volna a húgommal veszekednem, de megtörtént. Annyira dühös voltam, amiért képes volt csak az örökségre gondolni. Egy barátom volt, a saját testvérem, és vele sem tudok kijönni azóta. A tűnődésemből azonban kiszakít valami, aminek neki ütközök, ahogyan az utcán sétálok. Hátraesek, majd lassan alulról felfelé tekintve észreveszem, hogy egy körülbelül velem egyidős fiúba ütköztem bele. Szőke haja finom csigákba rendeződik, elképesztően kék szemei engem fürkésznek. Napbarnított bőre tökéletesen feszül izmos testén, arcán mosoly terül szét. Egyszerűen megbabonázott, annyira tökéletesnek tűnik.

-E-e-elnézést -dadogom, közben pedig ülőhelyzetbe tornázom magam.

-Nem történt semmi -nyújtja felém a kezét, amelyet hálásan elfogadok, és felhúz a földről. -Végülis te pattantál le rólam.

-Ig-igaz.

-Te jól érzed magad? -kérdezi. Annyira figyelmes tőle! 

-Ig-igen.

-Mindig dadogsz? -kérdezi mosolyogva.

-Ne-nem.

-Ez nem azt igazolja -nevet halványan. 

Rettentően kínosan érzem magam, de egy értelmes nem tudok kinyögni dadogás nélkül egy ilyen szépség közelében. Hogy nem láttam még sosem ilyen lenyűgöző teremtést? Mit mondjak , hogy bebizonyítsam neki, hogy én igenis tudok rendesen beszélni? Ha egy ilyen isteni csoda legalább csak kedvelne is, én azt hiszem elalélnék. Már most is remeg a térdem, az alhasam meg egyszerűen szorít, nem tudom, hogy mi történik most velem.

-Zavarban vagyok -nyögöm ki végül.

-Miért is? ~Mert ilyen hibátlan teremtést még sosem láttam.

-Mert nem vagyok hozzászokva, hogy másokkal társalgom.

-Hogyhogy nem? -kérdezi, miközben szárnyaival csapott egyet-kettőt. Mintha csak mutatná, hogy milyen gyönyörű angyal is ő. Nem fogok tudni kiverni a fejemből egyhamar, ugye?

-Nem értek hozzá.

-Pedig engem idáig egész jól elszórakoztatsz -válik szélesebbre a mosolya.

-Tényleg? -csillan fel a szemem.

-Persze. Nagyon ügyes esés volt! -nevet, mire lehajtom a fejem, hogy ne kelljen azokba a kék íriszekbe tekintenem.

-Meg ne sértődj már Picúr!

-Nem vagyok Picúr! -mérgelődök.

-De, az vagy! -simogatja meg a hajam játékosan. Borzongás fut végig a fejemtől a szárnyaim végéig az érintésétől. Bárcsak megtenné mégegyszer!

-Csak te vagy felhőkarcoló!

-Lehetséges -nevet fel. -A neved pedig még meg sem kérdeztem...

-Lyenol vagyok, te?

-Verlo -ráz kezet velem. -Örülök a találkozásnak.

-Hát még én! -örömködök.

-Igen?

-Soha ilyen szépet, mint te még nem láttam -szökik ki ajkaim közül.

-Óóó.... Picúr.

Látom, ahogyan arcára pír kúszik, egészen fehér ingje által szabadon hagyott mellkasáig. Mosolya még inkább kiszélesedni látszik, majd kezével takarja el dús ajkait. Szemeinél megjelennek a ráncok, melyek igazolják a mosoly őszinteségét.

-Nem jössz el velem valahova?

-De, nagyon szívesen.

Szép történet nem? Most éppenséggel könyvet írok belőle, közben Verlo mellkasán nyugtatom a fejem. Ezért vagyok író, az ilyen pillanatokért, mint ez. Mikor átadhatom minden érzelmem az olvasóknak, akik talán megélhetik azt a csodát, amelyet én, a szerelem csodáját.