Ez nem lehet az én életem!

18. Házibuli 2/1

Ahogy szombat délután besétáltam Ákosék udvarán, láttam Tomit fel-alá járkálni a telefonjával. Nem is akatam zavarni, mert éppen üvöltve mondta valakinek, hogy: „Én nem is ezt mondtam!". Inkább bekopogtam, de az ajtó be sem volt teljesen csukva, így szimplán besétáltam, mintha otthon lennék. Gyors levettem a cipőm, meg a kabátom is a fogasra akasztottam, a táskámat meg a kis komód mellé tettem le. Ákos anyukája mosolyogva integetett nekem a nappalijuk szőnyegéről, ahol Márkóval valamit építettek éppen.

– Szia, Ádám! Gyere nyugodtan, Ákos a szobájában van – hívott beljebb kedvesen.

– Jó napot! Szia, Márkó! – feleltem illedelmesen. Márkó egyre jobban hasonlít Ákosra, mintha a mini kiadása lenne.

– Köszönj szépen Ádámnak! – fogta meg a fia kezét Kati néni, hogy leállítsa játék közben. – Tudod jól, ha vendég jön, köszönni kell!

– Szia – csápolt egyet a kezével rám sem nézve, de aztán tovább koncentrált az építésre. Én csak nevetni tudtam azon, mennyire komolyan figyeli a készülőben lévő felhőkarcolóra emlékezetető épületet.

– Nagyon jól néz ki a házad, Márkó! – dicsértem meg.

– Ez nem ház! Majd egy nagy város lesz, ez még az első toronyépület. – Jól kioktatott, eddig talán ennyit nem is beszélt hozzám, mióta ismerem. Idegenekkkel szóba se szokott állni, szóval ez már haladás.

– Nem semmi. Szép munka!

– Itt tudnál maradni vele egy kicsit? – kérdezte tőlem Kati néni mosolyogva. – Csak egy percre kell kiszaladnom.

– Persze – feleltem, bár meglepett a kérés, mert nem voltam még náluk annyit. – Szívesen!

– Köszönöm, máris jövök!

Egy percig csak rakosgatta Márkó a kockákat tovább, én pedig csendben figyeltem, de gondoltam mégse üljünk kukán, így dumálni kezdtem.

– Régen én is sokat építettem – kezdtem mesélni –, néha házakat, másokor meg bunkert, ahová bepakoltam a katonáimat. De volt, hogy építneni nem is volt kedvem, így csak a párnákat használtam fedezéknek, és úgy harcoltam az embereimmel. Te szeretsz katonázni?

– Nem! – végta le erősen az egyik építőelemet a padlóra, talán a beszédem zavarta. – Én építeni szeretek! – ismételte meg amit már korábban is mondott.

– Értem! Ez is jó játék – fogtam meg az egyik kék kockát és dobálni kezdtem egyik kezemből a másikba, mert zavarban voltam, hogy nem tudok szót érteni Márkóval. Pedig a kölykök általában bírnak.

– Tedd le! – szólt rám hirtelen és kikapta a kezemből.

– Oké. Nem nyúlok semmihez. Bocsi!

– Már itt is vagyok – ért vissza az anyukája. – Minden rendben?

– Persze! Akkor én most megyek is Ákoshoz! – köszöntem el tőlük.

A szobája ajtaja nem volt csukva, így simán bemehettem, bár megálltam az ajtónál és onnan néztem, hogyan válogat a felakasztott pulcsik között. Én is kicsit gondban voltam, mit is vegyek fel a buliba, pedig kedvem nem volt annyira. Meg aztán utána, hogy mit csomagoljak el a fogkefémen, törölközőmön meg az alvós cuccomon kívül, mivel mi maradunk éjszakára Kővárdán. Végül nagyi tanácsára, még betettem egy váltás ruhát, sportcsukát meg egy pakli kártyát.

– Szia – intett, ahogy megfordulva meglátott. – Á, te ingben jössz? Mondjuk neked jól áll, de én inkább egy hosszúujjú pólót akarok.

– Csá! Nekem a nagyi segített választani. Amúgy, Tomi kivel ordibál telefonon odakinn?