" A magam fajta férfiak nem ismerik a szerelmet. Mi a birtoklási vágyat ismerjük, mely majdnem egyenlő a szerelemmel."
Veszélyes ember tudok lenni; istentisztelő vagyok, de ha ellenségem akad, akkor kitudják hozni belőlem azt, amiről a családom neve...
Oops! This image does not follow our content guidelines. To continue publishing, please remove it or upload a different image.
Az éjszaka rémálmok gyötörtek. A kegyetlen mélyég, az éjsötétség játékot űzött velem. Egy kietlen, sötétben lebegtem. A fiam hangja megállás nélkül engem szólított, de én nem tudtam őt elérni. Jobbra és balra kapkodtam a fejem, de akkor sem találtam őt. Olyan volt az egész, mintha a hangja mindenhol ott lenne. Zengett a fejemben, visszhangként szólt a hatalmas térben. Szörnyű volt. Rettenetes volt, mert tehetetlen voltam. Előre tettem a kezem, próbáltam segítséget kérni, de az álmom ebben a pillanatban véget ért. Kicsiket pislogva nyitottam ki a szemem, miközben tudatosult bennem, hogy a pulzusom hihetetlenül magas. Rossz szokásom, hogy okos karórával alszom el, ezért hunyorogva megnéztem, hogy mennyit mutat. Kinyomtam az órát, majd jobbra fordultam és felültem az ágy szélére. Hevesen vert a szívem, a testem izzadt. Megcsóváltam a fejem, nyugtattam magam, hogy ez nem a valósàg volt. - Istenem! Hol van a fiam? - tenyerembe temettem az arcomat. Demis minden gondolatomat uralta. Még csak most kezdek rájönni arra, hogy mennyire szeretem. Sok évet elbasztam. A munkám miatt távol voltam tőle, és kevés időt szenteltem neki. De szerettem. Igazi, apai szívvel szerettem. Bár mai napig gyűlölöm magam azért, mert nem neveltem rendesen. Könnyebb volt az anyám gondjaira bízni őt. Ez volt életem legnagyobb hibája. Egy hiba, melyet talán soha nem tehetek jóvá. Láttam felnőni, de nem voltam közvetlen mellette. Láttam oviba, majd iskolába menni, de nem fogtam a kezét. Nem mindennapi apa voltam. Nem az a fajta, aki nyugodt mosollyal az arcán végig nézi, hogy fia bemegy az iskolába. Hétvégi apa vagyok. Egy olyan, aki nem tudja félre tenni a munkáját és a gyerekével foglalkozni. Talán most vert meg az isten. És azt hiszem, hogy nem hibáztatom magam miatta. - Kurva életbe! - üveges tekintettel felnyitottam a telefonomat és sóhajtva szemezgettem a képernyővel. A fiam mosolygott a képen. Én mögötte guggoltam, egy napszemüveg takarta a szemem. Vigyorogtam. Egyformák voltunk. Abban a pillanatban boldogak voltunk. Csak ő és én. Vissza kell szereznem ezeket az időket! Újra apa kell lennem!
Hunyorogva sétáltam a konyhába, mert nem tudtam vissza aludni. Összeráncolt szemöldökkel vettem tudomásul, hogy kint vihar tombolt. Az ajtó tárva nyitva volt, ezért az eső a parkettára csepegett. A szél belekapaszkodott a színes ajtó függönybe és megállás nélkül dobálta a rojtjait. Kint villámlott, időnként pedig menydörgött. Az ajtó felé igyekeztem, a süvítő szél közben becsuktam az ajtót. Mikor megfordultam, szembe találtam magam Leylaval. Annyira a gondolataimba merültem, hogy észre sem vettem őt. Kint hatalmasat villámlott, egy pillanatra bevilágította az egész nappalit. Leyla eltakarta szemét, majd összefonta a karját. - Felébredtél a viharra? - a konyhapult szélének támasztottam derekamat, ő pedig végig nézett rajtam. Eddig nem akartam észre venni, de Leyla gyönyörű nő. Éjfekete haja hullámokban omlott a vállára, és kiemelte a telt ajkàt. Fehér hosszított pólót viselt, ezért keskeny combjai látványa elrabolta a fantáziámat. Akaratlanul figyeltem a meztelen lábát, a ragyogó szemét és a nyaka puha bőrét. Nem akartam ezt. Tudtam, hogy a fivérem nője. Tudtam, hogy egykor ő ért hozzá. Tudtam, hogy én ezt nem tehetem meg. Ha megtenném, akkor olyan lennék, mint Karim. Ő egykor elvette a nőt, akit szerettem. Undorodtam mindkettejüktől. Gyűlöltem mindent. Én nem lehetek ugyan ilyen! Én más vagyok! Leyla nem lehet az enyém. A gondolatot is ki kell vernem a fejemből. Akkor is, ha előttem áll. Nem gondolhatok az ajkára, se a bőre puhaságára...
