"Nem lehet furcsább"

Epilógus-XXII.

"Mikor mozdulok, ők ölelik egymást.
Elszomorodom néha emiatt -
ez az elmulás. Ebből vagyok."

Az ember szeret nagy dolgokra gondolni, még akkor is, ha ő egészen apró és jelentéktelen. Szeret hinni abban, hogy mindennek oka és értelme van, és talán épp ennek keresése veszi el az élét a dolgoknak. Olyan dolgok után kutat, amiknek nincs értelme, vagy olyan dolgokra kíváncsi, amikhez nincsen köze. Azt hiszi fontos a cél pedig...

Lehet, hogy tényleg mindegy hogyan is halunk meg. Hogy hány évesen, szándékkal vagy anélkül, boldogan vagy megkeseredetten... Talán még az is mindegy, hogy voltak-e barátaink. Szerelmünk. Családunk. Feleségünk. Gyerekeink. És mindegy az is, hogy mi van utána. Talán csak szeretjük elképzelni, hogy ez az egész nem csak ennyi, nem csak egy pillanatnyi csettintés, aztán minden elsötétül.

Na meg aztán az is jól esik, ha arra gondolunk, hogy áll fölöttünk valaki, aki mindenkivel igazságos, és aki mindenkit megóv mindentől. És ha összecsapja a tenyereit, amin minket hordoz, akkor azt is csupán jó okkal teszi...

Talán van, akinek könnyebb azt mondani, hogy minden mindegy. Élünk valahogy, követünk egy értékrendet, amit vagy kaptunk, vagy pont, hogy bem kaptunk meg, aztán függöny le és vége.

Pedig a valóság ennél nyersebb. Még akkor is, ha nem mondjuk ki hangosan, és halkan sem.

A halál ijesztő. Még ha nem is beszélünk róla. Sőt, attól ijesztőbb

Valahogy ezek a pillanatnyi kuszaságok cikázhattak a fejében, mikor a levelet betette az urnába, hogy örökké a hamu mellett maradjon a keze által leírt betűk tömkelege.

...

-Akkor leugrom a boltba, utána mehetünk.-rámosolygott barátjára, majd mellkasához bújt és hagyta, hogy az szorosan karjaiba vegye őt. Egy csók, és elhagyta a már túl jól ismert családi házat, amit most nagyjából csak ok nélkül látogatott meg ő és a Héra fiú.

Az, hogy Pécsre költözött ezzel a sráccal, életének legjobb döntése volt, még akkor is, ha az első pár év nem igazán segített rajta.

Nagyjából kapcsolatuk egy éves évfordulóján döntöttek a pécsi egyetem mellett, s hogy mindketten az ottani bölcsészkaron tanulnának tovább. Az érettségi stresszes volt, minden, amit Peti addig lassacskán felépített, mint a lebontásra ítélt panel, úgy omlott össze. És bár a göndör nem szeretett erről a korszakáról beszélni, azért még is megírta jól azokat a nyomvadt cetliket, és még a szóbeliken is helyt állt. Csak hát... az idegesség miatt szépen lassan elfogyott, állt a mérlegen, de tenni nem tudott ellene.

Aztán azon a nyáron korházba került, majd másfél hónapot a kortermek és kivizsgálások társaságában töltött. Itt pedig megkapta a jelentést, hogy ő beteg.

"Nézze Péter, nem szokásom sem hazudni, sem túl díszített szavakkal fogalmazni nyers dolgokat. Maga beteg, méghozzá súlyosan. Nem tudom mi történik magában mentálisan, annak a kezelése nem az én szakterületem, hanem pszichológusok és pszichiátereké. Ezeket egyébként különösen ajánlanám, ha szabad. Az én részemről csak ennyit mondhatok: tudnia kell, hogy igenis kórosan sovány, ha nem hízik a közeljövőben.. Fizikálisan nem bírja tovább a szervezete. Meghal."

Tisztán emlékszik azokra a szürkésre kopott szemekre, és hajra, na meg az ő végítéletét kimondó semleges néhány mondatra. Pár tíz szó, ami örökké ott dörömbölt agyában, pedig ennek már sok éve. De látta szemei előtt, ahogy Barni csak meredten állt az ajtóban, majd az utolsó mondat hallatán egyszerűen összeomlott, ott helyben a földre roskadt, és zokogott, miközben az ajtó félfát markolászta. Peti arra gondolt, hogy mégis miért nem tudott ő lenni a kapaszkodója... Tényleg próbált meggyógyulni érte, és egy ideig haladt is előre. Az első fél évben öt egész kilót hízott, aztán pár hónap alatt nagyjából háromszor ennyit fogyott...