Heartbeat - Szívverés

2. Fejezet

Az ágyamra vetem magamat és a levendula színű szobám plafonját bámulom. Még a nagyapám festette ki a szobámat mikor kislányként kiválasztottam a színt, azóta már csak ennyi maradt nekem belőle. Elmorzsolok egy könnycseppet az emlék felidézése után, majd felülök.
Körbe futtattom a szememet az általam berendezett helyiségen. Fehér bútorokat választottam. Hatalmas tükrös szekrényt, íróasztalt, és könyvespolcokat. Még a székem is fehér és olyan alakja van, mint egy félgömbnek, hihetetlenül kényelmes!
Rendmániás vagyok, így minden is a helyén van sehol egy kósza ruhadarab, vagy ilyesmi. A fekete-fehér faliórámra pillantok és ekkor eszmélek csak, hogy mennyire elszaladt az idő. Tizenöt perc múlva kezdődik a tenisz edzésem és még csak át sem öltöztem!
Újabb kapkodásba fogok, kirántom a fiókot, amiben az edzős holmijaimat tárolom és mindent magamra húzok sebesen. Az ajtó melletti résből kikapom a szürkés-feketés babolat márkájú teniszütőmet és leszáguldok a lépcsőn. Míg lerobogok az ütőt a tokjába csúsztatom, zoknival keresztül csusszanok a frissen mosott padlón és a fenekemen landolva a teniszcipőm után nyúlok. Két masnit kötök a fűzőkből majd, mint akit az ágyúból lőttek ki rohanok a buszhoz.
Hál' istennek épp most ér be. Felmutatom a bérletem és míg keresek egy szabad helyet előveszem a fülhallgatómat és elindítok egy lejátszási listát.
Az üvegen dobolok miközben figyelem az elsuhanó embereket és fákat. Szándékosan nem figyelem az időt és mikor a megállóban megáll a busz, olyan sprintbe kezdek a pályáig, amilyet még soha életem nem produkáltam.
Négy salakos pályával büszkélkedhet a klub, ahova járok. Fák és füves terültek vesznek minket körbe, ugyanis, ha az ember egy kicsit lejjebb sétál ott folyik a Duna. Szóval a nyár folyamán meg kell sokszor küzdeni a bogár haddal, de legalább a „természetben vagyunk". Az egyes pálya felé szaladok sebesen, akár a villám.
Éppen végszóra esek be a mellkasomig érő, rácsos zöld kapun. Lihegve a térdemre támaszkodom és az edzős társaim mind engem figyelnek az edzővel együtt. Feltartom az egyik mutató ujjamat időt kérve, majd mikor a szívem is kezd megnyugodni felegyenesedem és köszönök.

– Sziasztok! – mindenkin végig pillantok és kiszúrom, hogy van egy új srác a csapatban. – Bocsi a káoszért, de nem akartam késni, szóval a bemelegítő futásnak már neki is álltam! – vigyorgok az edzőre, aki nem értékeli annyira a humoromat.

– Épp ott tartottunk, hogy bemutattam a csapatnak az új tagot – mutat a srác felé az edző. – Ő itt Domi!

– Hello – köszönök krákogva.

Nem véletlen nem szoktam futni.
A srácot figyelem, aki szintén engem vizslat zöld szemeivel. Barna haja apró csigákban tekeredik a feje tetején, fekete szerkóban van és idegesen dobol a jobb lábával. Ugyan mi izgatta fel, így?
Nincs időm kielemezni a srácot, ugyanis neki kell látnunk a bemelegítő körök lefutásának. A barátnőim mellett futok és mind csendben tesszük meg a távot. Mindig jobban kifulladunk, ha csevegünk ezért a futás alatt némák vagyunk.
A futás után beállunk kispályára és ütögetni kezdünk, viszont páratlanul vagyunk szóval Domi bekönyörgi hozzánk magát. Kamillával így nem igazán tudunk beszélgetni, ugyanis pont a srácról szerettem volna érdeklődni.

– És mondd csak Domi, miért a mi klubunkat választottad? – tudakolom, miközben visszaütöm a labdát.

Ha Kamillával nem tudunk beszélni a srácról, akkor majd kifaggatom, persze finoman.

– Ide költöztünk a városba azért – feleli a srác.

Hátrálok egy lépést, hogy visszatudjam ütni a labdát majd újabb kérdést teszek fel.

– Mióta játszol?

– Lassan két éve – érkezik a válasz. – Te?

– Valahogy úgy én is – fogalmazok ködösen, persze direkt.