kékkel álmodom

沈下 süllyedés, I. opál

tápláld a tébolyt és az felfal téged

Az ég vöröse élénken pislákol. Tekinteteddel követed a napfelkelte útját, ahogy megül a felhőkön és vezetékeken keresztül halad tovább. Itt minden táj, bármerre nézel, befele tágul. Sokszorozza magát, mígnem önmaga végtelen képmásává válik. Lomha pislogással figyeled. Már megtanultad, hogy a napszakokat a tenger szeli ketté, és saját kedvükre váltakoznak. A távolba révedve eszedbe jut, hogy talán a tenger felett terpeszkedő kolosszus nem az ég egy szelete. Sokkal jobban hasonlít egy vulkánkitörésre. Mintha hullámokban érkezne, érzed a hasadon a füst forróságát,. Az égbolt minden centiméterét betölti a vulkánból kitörő magma.

A fák takarásából kisétál egy alak. Mezítelen talpát elnyeli a homok, így csak dülöngélve, bizonytalanul lépked. Csupán szemed sarkából látod közeledtét, nem fordulsz felé.

— Mit gondolsz, elér a partig? Ha igen, mikor? — huppan le melléd a férfi. Fekete szemével ő is a bíboros eget kémleli.

Megköszörülöd a torkod.

— Te tudod, hogy mikor, igaz?

— Régóta itt vagyok, és mindig ilyen volt — rázza meg fejét. — Egy idő után rájössz, hogy nem közeledik. Csak körkörösen mozog.

— Hogyan?

— Azt hiszem, önmagába olvad, önmagába fordul vissza. Nehéz lenne elmagyarázni, de ha jobban megfigyeled, észreveszed, hogy nem növekszik.

Nem válaszolsz. A köldököd azt súgja, hogy a testedet ostromoló forróság a füstből jön. Ahogy változik az égbolt színe, egyre égetőbbé válik.

— Valójában hány ember van itt? — teszed fel a kérdést, miközben mutatóujjaddal a homokba rajzolsz. Egy ideje ezen gondolkozol.

Mintha már ezer éve ezen a dűnén üldögélnél. Ha most felállnál, kirajzolná alakodat. A következő nap pedig már csak a sirályok őriznék emlékedet. Ez a hely olyan kényelmes; belátod az egész horizontot, dagálykor a tenger opálja szinte súrolja lábujjadat. Olykor megpróbálod kinyújtani, hogy érezd a hideget, de csupán a madarak hozta a szellő öleli át talpadat. A férfi közelsége valamiféle különös megnyugvást ad, karod mégis összekulcsolod tested körül. Ösztönös, ahogy a madaraknak a vadászat.

Mióta itt vagy, az időd nagy részét ezen a homokbuckán töltöd.

— Senki sem tudná megmondani pontosan. Nem olyan sokan. Kevesen jutnak el ide és csak ritkán hagyják el ezt a helyet. És sosem kell látnod őket ahhoz, hogy itt legyenek.

— Szerinted ahhoz, hogy valami jelen legyen, nem szükséges látni?

— Ha nem vetted volna észre a piros eget, nem éreznéd úgy, hogy közeledik a part felé. Miután láttad, jobban érzed a melegét. Elhiteted magaddal, hogy egyre közelebb van.

— Viszont ha te beszélgetsz velem, és nem látlak, attól még tudom, hogy itt vagy.

— Ilyenek itt a többiek is. Ahogy te is nekik.

— Nem mindig akarjuk, hogy meghalljanak minket – válaszolsz.

Halvány mosolyra húzódik ajka.

A parton eddig ő az egyetlen, aki szóba állt veled. Senki mást nem látsz a sziklákon vagy a vízben. Talán nincs is más. Talán azért mondta, hogy sok más ember is itt van, hogy ne érezd magad annyira magányosan. Olykor mintha lenne valaki a vízben. A szokatlan fény miatt nem tudnád megmondani, hogy a távolban ringatozó sziluettek madarak vagy emberek. Túlságosan messze vannak.