Blame me

Blame me #1.

A jó öreg előítéletek – amiktől általában távol tartotta magát Gin – most valamiért előtérbe kerültek. Az igaz, hogy Renji kissé elütött attól, amit Gin átlagosnak vélt. Ha úgy tetszik, Renji és Gin között túl sok lépcsőfok volt a különbség, pedig nem is volt fontos, hogy Renji épp hol is áll. Persze ez nem volt mindig így, de a jólétben hajlamos az ember elfelejteni, hogy ő is kezdte valahol. Gin időnként elfelejtette, amitől nem vált szimpatikussá annak, aki épp ezt tapasztalta. Röviden, kifinomult tahó tudott lenni. Általában a státusza miatt nemigen állt le vele vitatkozni senki. Na meg az is segít neki, hogy a tekintete igen sötétté tudott válni, ami szintén inkább hallgatásra intette a szemben állót, pedig Gin szemtelenül fiatal volt ahhoz, hogy ilyen magasról nézze a világot, még harminc éves sem volt. De Renji nem volt az a fajta, akit egy drága öltöny, és egy csúnya tekintet megrémít. Renji kölyökként sem hunyászkodott meg senki előtt, inkább bevállalt néhány pofont, de nem hagyta, hogy lenézze, vagy lekezelje senki. Jó adag ön-, és igazságérzettel született. Ez a tulajdonsága nem segített a harmónia megteremtésében közte és Gin között. Úgy is mondhatnánk, hogy ki nem állhatták egymást attól a perctől, hogy először egy légtérbe kerültek. Gin hátán felállt a szőr, akárhányszor meglátta Renjit, ahogy a szakadt farmerjában és a pólóiban flangált körülötte. Kedve lett volna kidobni, puszta kézzel kidobni az irodából. A kényszer viszont úgy hozta, hogy kénytelenek voltak együtt dolgozni, vagy legalábbis Ginnek szüksége volt Renji munkájára.

Renji történetesen az egyik legjobb számítógépes-, és elektronikai szakember volt, akit csak kívánhatott egy Gin-féle nagykutya. Aminek valami köze volt az elektronikához, azt Renji ismerte. Amolyan kocka volt, de nem a szemüveges, pattanásos, kötött pulcsis fajta. Nem, ő a dögös gyík volt. Felnyírt hajjal, feszes farmerban, tornacipőben, trikóban, számos fülbevalóval, gyűrűkkel, rommá tetoválva. Magasnak épp nem volt mondható, de alacsonynak sem, átlagos. Átlagos magasság, átlagos kinézettel. Már, ha valami plázában, moziban, kocsmában, sikátorban sétálgatott volna, nem pedig egy elit üzletember irodájában, ahol az öltöny a minimum, és még a takarítónők is két nyelven beszélnek.

Gin egy hatalmas, de tényleg hatalmas hófehér, fényes asztal mögött ült, a magas támlás, fekete székében. Sötétkék öltönyben, amit természetesen rászabtak. Éppen előzőnap vette át, és máris imádta, kiváltképp azzal a világoskék selyeminggel, ami olyan jól állt neki. Az árából egy harmadikvilág-beli falu évekig dorbézolhatott volna, de neki ez volt a mindennapi öltözéke, amiből egy szobányi áll rendelkezésre. A zakója egy vállfán lógott az egyik szekrény gombjára akasztva, még nem volt ideje eltenni, épp csak megérkezett, de már Renjiről szólt a titkárnője. Igazított a mellényén, és egy tollat kezdett forgatni a kezében, miközben Renji sétált felé fekete farmerban, boxcipőben, egy pólóban, amire szerencsére épp nem valamilyen obszcén felirat volt nyomtatva, amit egyébként szívesen viselt. Épp franciául beszélt valakivel telefonon. Gin, ha nem szégyellte volna még a száját is eltátja, mert az ilyen belépőket nem tudta megszokni. Legalább beszél valamilyen nyelven – jegyezte meg magában. Renji néhány pillanattal később letette a telefont és zsebébe csúsztatta.

- Bocs, az egyik belga ügyfelem, kénytelen voltam felvenni – magyarázta Renji, miközben végre az asztalhoz ért.

- Jó reggelt – szólt amúgy mellesleg. – Nem tudtam, hogy beszélsz franciául – mondta Gin, miközben tovább bámulta Renjit, mert igazán nem értette, hogyan jelenhet meg így egy tárgyaláson.

- Meg még pár nyelven. Hasznos, ha olyan munkám van, amit otthon is végezhetek, de valójában más országban.

- Meglep.

- Igen, nem is vártam más reakciót tőled – bólintotta, majd letette a mappáját az asztalra. – Szóval, átnéztem a szerződést, és nem igazán klappol itt-ott – szóhoz sem hagyta jutni Gint, felesleges szócséplésekbe nem szeretett belekezdeni, most sem akart viszontválaszt a megjegyzésére.