Tiltott Határ

Harmadik fejezet

Charity

- Nem csodálkozom Char. - dőlt hátra a székében Noora. - Úgy értem formás férfi. - harapta be az ajkát, miközben Alex-et stírölte.

- Felejtsd el! - csaptam a kezére. - Ő az enyém!

- Jajj már! Neked úgyis csak egy estére kell mindenki!

- Kapd be Noora!

- Miért, nem ezt csinálod?

- De... - gondolkodtam el, s Alex-en pihentettem a tekintetem. - De talán ő változtatna meg. - hangosan agyaltam. Sokat gondolkozok Alexander-en, s valamiért úgy érzem, hogy esetleg ő az, akivel több is kialakulhatna köztünk. Talán... Nem tudom!

- Pfff! - nevetett a barátnőm, s majd kiköpte a koktélját. - Na ne viccelj! Téged lehetetlen megváltoztatni! Ő meg harminckét éves. Szerinted mit akarna tőled? - miután még mindig csak néztem rá válasz helyett, megválaszolta ő a saját maga kérdését. - Szexet Char! Csak egy kurva éjszakát.

- Igazad lehet... - ésszerűnek tűnt az érvelése. És tudom, hogy ő az egyetlen őszinte, s igaz barátom.
Noora gyerekkorom óta közel áll hozzám, s jobbnál jobb tanácsokkal lát el. Az élet, amit élek, nem igazán tetszik neki, de már belátta, hogy bármit tesz nem változok.

Noora és én teljesen mások vagyunk. Noora az unokatestvérem, s két évvel idősebb nálam. De sosem használta ki a születési előnyét. Mivel ő ugyanabban nőtt fel, mint én, így teljesen megért. De nem csak ez az egy jó tulajdonsága van. Megbízható, néha már fájóan őszinte, és törődő. Igazi anyuka típus. S remélem az is nemsokára bekövetkezik nála, hisz már menyasszony. Ebben az évben tartják az esküvőjüket, egész pontosan nyáron.

...

Újabb péntek este, újabb buli. Vagyis ez volt a terv. Aztán egy váratlan betegség közbe szólt. Részegen előfordul velem, hogy hányok, de józanon elviselni sem tudom. Még jobban megbetegszem a félelemtől. Ugyanis tényleg rettegek a hányástól.

- Valaki! - ordibálom a wc-nek támaszkodva. - Hahó! - telik el egy kis idő mire újra felkiáltok. - Senki nincs itt?

Pár perc múlva a szobám ajtaján kopogtat Alex.

- Minden rendben miss Perkins?

- A fürdőben vagyok! - kiáltom vissza. Akármilyen mocskosan is hangzik, most ez nem az a fajta mocsok.

- Jól van? - lesekszik be az ajtón Alexander.

- Nem igazán. Tudna Mary hozni egy gyógyszert egy pohár vízzel?

- Mivel úgy volt, hogy bulizni megy, így a személyzet kimenőt kapott a hétvégére.

- Ó! A picsába! - s a szentségelésem után újabb roham következett.

Adtam ki magamból mindent, s eközben Alex a hátam mögé lépett, s összefogta a hajam, majd letérdelt mellém, s a hátamra simította a kezét.
A hajam összefonta, s a végét elgumizta.

- Te honnan tudsz ilyeneket? - lepődtem meg kézügyességén.

- Szakmai ártalom. - villant meg egy huncut mosoly a képén, majd gyorsan felpattant. - Mindjárt visszajövök! - viharzott ki. Ő tényleg megtörhetetlen. Maximum egy másodpercre hullik le a lepel, de azonnal vissza is ölti.

Alig egy perc múlva visszajött kezében egy pohár vízzel, s papírtörlővel.

- Tessék. Igyál! - itatott meg gyengéden, majd megtörölte a szám.

- Köszönöm! - néztem fel, egyenesen a szemébe. Pát másodpercig átengedett a kőfalom, s valami teljesen más módón nézett rám, mint eddig valaha tette.

Majd egyszer csak, az állam alá nyúlt, kissé rászorított, s még feljebb nyomta a fejem.

- Feküdj le kicsi lány! - simított végig hüvelykujjával az arcomon. Ilyen közelről még sosem láttam a kezét, sőt, még hozzám sem ért. S csak most látom, hogy milyen eres a kézfeje, vajon milyen lehet a fentebb?

Nagyjából fél óra alatt rendbe kaptam magam. Fogat mostam, megfésülködtem, lezuhanyoztam és még át is öltöztem. Izgatottan léptem ki a nappaliba, ami a konyhával egybe nyílt. De amit ott láttam, arra koránt sem számítottam.

Alexander a pult mögött állt, s a tűzhelyen kavargatott egy lábas valamit. A jobb vállán hanyagul feldobva egy konyharuha feszengett. A zakót levette, de az inget nem. Pech!

- Te mit csinálsz? - lépdeltem közelebb a pulthoz.

- Levest. Jót tesz majd. - nézett rám egy pillanatra, miközben én szembe vele, elfészkeltem magam a székre.

- Nekem csinálod? - esett le az állam, mire csak bólintott. - Te tudsz főzni? - bukott ki belőlem a kérdés.

- Igen. A nagymamám tanított. Ezt a levest mindig akkor készítette, ha beteg voltam. Imádtam beteg lenni ez a leves miatt. - mutatott a lábasra a kanállal.

- Isteni illata van! - szívtam be.

- Még kell pár perc. Addig feküdj le! Pihenj! - lehet nem a kanapéra gondolt helyszínként, de én oda tettem le magam. Betakartam magam a bordó, kötött takarómmal, s csak néztem a tőlem jobbra eső séfet. Nem tudtam levenni róla a szemem. Ez már túlságosan is tökéletes.

És még a levese is az volt... Sosem ettem ilyen finomat. Egyszerű volt, de nagyszerű. Nem olyan, amit mindennap eszek valami puccos helyen.

- Lehet fel kéne vennem szakácsnak. - nevettem, miután elfogyasztottam az ételt.

- Gyorsan megunnád a menüt.

- Azt nem hiszem. - nyaltam meg a szám szélét, miközben végig néztem rajta.

- Na, akkor... - már készen létben állt, hogy lelépjen. Épp a zakóját vette a kezébe, amikor közbe vágtam.

- Alex! Tudom, hogy kimenőd van, de nem tudnál ma itt aludni? Vagy legalább csak addig, amíg el nem alszok? - sokáig csak nézett rám, majd ledobta a kanapéra a zakóját.

- Ameddig el nem alszol! - emelte fel a mutatóujját nyomatékosításként. Majd ledobta magát a kanapéra, meglepően közel hozzám.