Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

1. fejezet

Késő őszi naphoz képest melegen sütött a nap. A park játszóterén rengeteg, általános iskolás gyerek szórakozott, a szüleik pedig a homokozó körül elhelyezett padokon ültek. A levelek már szinte mind leestek a fákról. A kislányok egy része ezekkel díszítette a felépített homokvárakat, vagy egymás hajába tűzték őket, a fiúk viszont a gesztenyéket szedegették fel a földről, hogy fegyverként használhassák őket a homokcsatában. A hűvös szellő a szélrózsa minden irányába szállította a boldog gyerekzsivajt, ám valami más is megbújt benne.

A park szélén, egy csipkebokor mellett magányos pad állt pár bükkfa alatt. A rajta ülő, napszemüveges férfi irigykedve figyelte a játszótéren összegyűlt gyerekeket, miközben arra gondolt, mekkora szemétség, hogy az élet tőle elvette ennek az örömnek az emlékét. Fejét hátrahajtotta, hogy a nap sugarai felmelegítsék az arcát. Hiába a jó idő, a hosszú nadrág, a kardigán, ő még mindig enyhén fázott, mintha az éjszaka hidege a csontjaiig befúrta volna magát. Tudta, minél előbb új helyet kellett keresnie, mielőtt a tél túlságosan éreztetni kezdené közeledtét. Vagy talán kereshetett volna egy pár kesztyűt, egy sálat, esetleg egy kabátot.

– Tényleg? Kékre?

Fel sem kellett néznie, a fenyőgyanta és a nedves föld illata azonnal tudatta vele: megérkezett, akire várt. Csanád ugyanúgy öltönyben állt mellette, akár hat évvel ezelőtt azon a napon, amikor összeomlott az élete.

– Nekem bejön. – Szeben a vállát vonogatva végigtúrt világoskék tincsei közt, majd agresszíven megvakarta a fejbőrét.

– Tetű vagy bolha? – Az elf hátrált egy lépést, Szeben azonban csak a szemét forgatta.

– Egyik sem, rühes vagyok. – Pár másodpercig csak megvetően meredt a másik férfira, majd amint az feladta, és inkább leült mellé, Szeben levette a napszemüvegét, aztán a pólója nyakába akasztotta. – Csak korpa, maximum. Két hete nem tudtam fürödni.

– Még egy hajléktalanszálló címét sem adták meg neked? – kérdezte felvont szemöldökkel.

– De igen, csak nem akartam odamenni. A saját szagomat nem érzem, de másokét duplán olyan erősen, mint a többi farkas.

– És miért hívtál ide?

Szeben kimerülten fordult Csanád felé. Elméjét pár másodpercre csak az foglalkoztatta, hogy felmérje, mennyivel lesz az ő háta görbébb évek múlva, mint az elfé. Csanád egyenes gerinccel, keresztbe tett lábbal ült, Szeben viszont terpeszben, félig lecsúszva az ülőkéről, ferde gerinccel. Vajon mit gondolhat az, aki rájuk néz?

– Azt csiripelték a madárkák – kezdte halkabban Szeben –, hogy téged egyedül kell keresni, ha valaki el akar intézni valamit.

– Komolyan azt hiszed, segíteni fogok azok után, amit öt éve csináltál? – nevetett cinikusan Csanád.

– Te magad mondtad, mennyire inkompetensek azok a nyomozók! Én csak téged és azt az alfát ismételtelek.

– Az egy dolog, ha két felnőtt mondja ezt, és megint más az, amikor egy tizennyolc éves nyikhaj üvöltözik őrült módjára egy halom rendőrrel.

– Akik amúgy minden lehetséges alkalmat megragadtak, hogy pórázt köthessenek a nyakamba. – Egy állatias morgás tört elő Szeben torkából, Csanád pedig azonnal a vállára tette a kezét, hogy észhez térítse. – Csak meg akarom végre találni azt a rohadékot, aki tönkretette az életemet.

– Én pedig szeretnék neked segíteni ebben. De előbb mindenképpen össze kell szedned magad, mert ebben az állapotban nem foglak tudni bevinni a Misztikumügyire, hogy nyomokat keressünk.