Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

16. fejezet

Remegve állt az ajtó előtt. Alig emlékezett az előző nap eseményeire, pedig Szeben állítása szerint eseménydús napon van túl. Az egyetlen dolog, amit tisztán érzett, hogy valamivel bántotta Otiszt. Nem tudta, mivel, de biztos volt benne, hogy megtette. Akár pár hete, az első randijuk előtt, ekkor is legszívesebben hazarohant volna, hogy elbújjon minden probléma elől. Könnyebb lett volna a dolga, mégis maradt. Maradt, mert helyre akarta hozni a dolgot. Az Otisz iránt érzett szeretete és tisztelete erősebbnek bizonyult bármilyen félelemnél.

Szeben bekopogott, Ditke pedig kinyitotta nekik az ajtót. A lány azonnal Szeben nyakába ugrott, szorosan ölelték egymást, mögöttük pedig végre meglátta Otiszt. A srác piros szemmel nézett rá, mintha egész este sírt volna. Szőke loknijai kócosan meredtek a szélrózsa minden irányába, alsó ajkán pedig apró seb éktelenkedett, ami alapján talán a száját is rágta tegnap óta.

– Ölelgessétek egymást a lakáson belül, ha kérhetem! – szólt rájuk két kínzóan hosszú perc után Otisz, majd be is húzta őket az ajtón, hogy Val is bemehessen.

– Akkor mi magatokra is hagyunk titeket. – Szeben egy kínos mosollyal intett Otisznak, aztán követte Ditkét az egyik hálószoba felé.

Nem mert megszólalni. Otisz ott állt mellette, csak a karját kellett volna kinyújtania, hogy magához ölelje, mégsem merte megtenni. Félt, ha megteszi, az talán csak olaj lesz a tűzre. Nem tudta, mennyire haragudhatott rá a srác, és hogyan reagálna bármilyen közeledésre.

De végül, legnagyobb meglepetésére, Otisz nyúlt felé először. Gyengéden fogta a kezét, miközben bevezette a nappaliba, leültette a kanapéra. Val remegett. Próbálta kitalálni, mit mondhatna, ám Otisz ismét előbb reagált, mint ő megszólalhatott volna.

A srác a lába között a kanapénak támasztotta egyik térdét, karját a válla köré csúsztatta, és szorosan átölelte őt. Val azonnal viszonozta, homlokát Otisz vállához nyomta, mélyen belélegezte levendulás illatát. Szemébe könnyek gyűltek a megkönnyebbüléstől, szíve pedig hevesen vert a párja közelségétől. Imádta Otisz illatát, hallani a szívdobogását, ölelni törékeny testét, hallani a nevetését. Mindent szeretett, aminek csak pici köze is volt Otiszhoz. Sosem bocsátotta volna meg magának, ha bármi miatt elveszíti.

– Mi dispiace molto – motyogott Otisz vállába. – Nem akartam. Nem tudtam mást csinálni. Nem akartam bántani téged.

– Nem bántottál, te buta! – Otisz finoman simogatta Val hátát, másik kezével sötét hajába túrt, hogy közel tarthassa magához. – Én is akartam. Komolyan.

– Abbiamo fatto l'amore? Szerettük egymást? Az történt?

– Nem emlékszel? – Otisz hangja megremegett, Val pedig azonnal felemelte a fejét, hogy egymás szemébe nézhessenek.

– Nem mindenre. Bejöttem, éreztem illatot, aztán akartam téged. Aztán nem voltam ruhában, éreztem a véredet a számba, és azt hittem... – Összeszorult a torka, ám mielőtt ismét megeredtek volna a könnyei, Otisz az arcára simította puha tenyerét. Ő pedig azonnal megfogta a finom kezet, beledőlt az érintésbe. – Azt hittem... Ti ho violato. Hogy nem akartad, én meg...

– Akartam. És sosem volt még olyan jó, mint veled. – Egy gyönyörű mosoly jelent meg az arcán, majd egy csókot nyomott Val homlokára. – Ahhoz képest, hogy szűz voltál, veled sikerült először úgy elmennem, hogy nem kellett rásegíteni.

– Elmenned?

– Öhm... Orgazmus.

– Ó! – Val érezte, ahogy minden vére az arcába tódul, valahogy mégis jól érezte magát, mintha megdicsérték volna. – Az... Az jó?