A megszökött katona //Bosszúállók F.F.//

17. Lehetséges?

Az a fura húzó érzés... És újra itt állok a laborban. Mi történt? Hogy jöttem vissza? Még jobb kérdés, hogyan kerültem oda?!

A telefonom őrült módon csipogott a zsebemben, ezért felnyitottam. 4 nem fogadott hívás Petertől, és jó sok üzenet.

Peter: Mi a baj? Beteg vagy? Miért nem jöttél ma? Bevetés van? Miért nem szóltatok? Megsérültél? Válaszolj már!!! – olvastam a fiú üzeneteit.

Miért nem jöttem? Ezt meg hogy érti?

És akkor néztem csak az órára. 11:38. Elaludtam volna? Nem, ez nem álom volt, hisz meg tudom különböztetni a kettőt. Miért csak most tértem vissza hogyha 1942-ben este volt?

-Hahó! – kiabáltam – Tony! Steve! Valaki! – sétáltam ki a laborból egyenesen a lift felé. Felmentem három emeletet és a konyhában szálltam ki – Hahó? – köszöntem kicsit bátortalanul.

-Szia Roxy! – köszönt a milliárdos, utána pedig a csapat többi tagja a nappaliból. Szerintem filmet néztek. Izgalmas a bosszúálló élet, mi? – Hát te? Hogyhogy itthon ilyenkor? Nincs suli?

-Én el sem mentem... - ráncoltam a szemöldökömet – A laborban voltam. – mutogatta lefelé.

-Nem voltál a laborban. – szólt Vízió – Péntek szerint hajnalban elhagytad az épületet. Iskolába mentél nem? – fordult felém kérdőn mindenki.

-Mi? Én nem, én... - és észrevettem Rogerst – Steve! – siettem oda hozzá – Van magadról régi képed? – kérdezem gyorsan, mire a férfi értetlenkedve néz rám a kanapéról.

-Nem nagyon értelek. – mondja.

-Van magadról még a szérum előtti képed? – kérdezem tellegetve a kezemmel és egy kicsit fújtatva.

-Minek is? – teszi keresztbe karjait.

-Nem az a lényeg! – húztam fel a kanapéról, és próbáltam a szobája felé tolni, hátha ott van, de valljuk be egy szuperkatonát nem lehet csak úgy ide oda rángatni. Amikor nyugtáztam magamban hogy esélyem sincs megfordultam és türelmetlenül a szemébe néztem – Van vagy nincs?

-Hát... - vakarta meg a tarkóját – Ha nálam nincs is, de máshol van! – mosolygott – Öltözz, tíz perc múlva indulunk. Átlagos ruhában gyere és... - gondolkodik el – Hozz egy baseball sapkát. – kacsint majd eltűnik a saját szobájában.

A sapkámat igazgatva sétáltam Steve után a garázsban, keresve a legkevésbé feltűnő autót. Amivel csak az a gond, hogy Stark autói nem erről híresek. Nagy nehezen találtunk egy talán annyira nem puccos járgányt mint a többi, így bevágtam magam az anyós ülésre.

-Szóóóval... - nyújtottam el – Elárulod hova is megyünk?

-Elárulod miért is megyünk? – vágott vissza azonnal a kapitány egy győztes vigyorral, és már kint is voltunk az utcán.

-Nem. – raktam fel a lábam mosolyogva.

-Vedd le a lábad! – löki meg cipőmet egyik kezével – Stark kiakad ha megtudja.

-És ha nem tudja meg? – válaszoltam pimaszul.

-Valaki ma nagyon titokzatos. – somolygott.

-Valakit pedig nagyon érdekel Stark véleménye, de mintha legutóbb nem érdekelte volna. – tettem úgy mint aki gondolkodik, és bámultam kifele az ablakon.

Körülbelül húsz perce utazhattunk és én már kezdtem türelmetlen lenni, ennek ellenére egészen random dolgokról beszélgettünk Stevevel.

-Próbáltad már a sajtburgert? – vontam fel a szemöldököm.

-A csapat, különösen Tony kedvence. – néz rám tettetett hitetlenséggel – Persze hogy próbáltam már.

-Gyros?

-Egy bevetés után ettem először.

-Bowling? Én még sosem bowlingoztam, de egyszer ki akarom próbálni.

-Én már igen. Még annó a szérum előtt, de akkor nem nagyon ment. – nevetett halkan.

-Te tényleg nem lehetsz részeg? – csodálkoztam.

-Nem. Ezt honnan tudod?

-Sam kikotyogta egyik este. – vigyorogtam – Meg azt is hogy ha káromkodást hallasz mindig az mondod hogy 'Hogy beszélsz?!' – mélyítettem el a hangom – Pedig Sam szerint neked is volt már pár erősebb beszólásod. – böktem vállba mire ő nevetve megrázta a fejét.

-Komolyan nem hiszem el Samet. – sóhajtott, és leparkolt – Hölgyem, aki olyan titokzatos – jegyezte meg sunyi vigyorral – Megérkeztünk!

-Ez a te múzeumod? – szálltam ki a kocsiból.

-Valami olyasmi. – biccentett – Voltál már itt?

-Még nem.

-Gyere menjünk! – sétáltunk be.

Átlagos öltözetben voltunk, Steve farmert, pólót és pulcsit viselt, rajtam pedig egy vállalhatóbb fajta melegítő, egy top, és pulcsi volt. A baseball sapka természetesen mindkettőnket díszítette.

-Szóval ez voltam én. – suttogott a kapitány egy képre mutatva, így most már ezer százalékig biztos voltam benne, hogy Stevevel találkoztam a fura álmom során.

-Akkor tényleg te voltál az! – motyogtam alig érthetően a képernyőt bámulva, ahol később Steve már nem egyedül volt, és a másik férfin megakadt a tekintetem.

-Na mi az, tetszik? – bökött oldalba.

-Mi? – eszméltem fel – Ja, nem, dehogyis! – mondtam de Rogers halkan nevetett.

-Nem gond ha igen. – mosolyog – Buck igazi nőcsábász volt, pont úgy mint Tony apja. Bucky volt a legjobb barátom. – vett egy mély levegőt.

-Buck... - suttogtam – James Buchanan Barnes, igaz? Vagyis mindenki csak Buckynak hívta. – fordultam a férfi felé.

-Igen... De te ez honnan tudod? – zavarodott össze.

-Ő is ott volt! – mondtam örömömben, egy kicsit túl hangosan, ugyanis a körülöttünk lévő emberek egyből rám néztek – Hoppá... Mindegy, menjünk, elmagyarázom! – rángattam kifelé Stevet.

-Szóval... - csapja be az ajtót a férfi – Mi az hogy ő is ott volt, és miért kellett kép rólam? – indítja el az autót.

-Figyelj, azt mondtátok hogy eltűntem, és hogy nem tartózkodtam a toronyban, nemde? – bólint – Nem iskolába mentem. Sőt! El sem mentem! – mutogattam össze vissza a kezeimmel.

-Ezt nem teljesen értem. – csengett értetlenül a kapitány hangja – Ha nem a toronyban voltál, nem is iskolában, de te közben mégis azt mondod, hogy el sem mentél, akkor mégis hol voltál?! – nézett a szemembe egy pillanatra aztán tovább figyelte az utat.

-Álmodtam! De nem akármilyet! – mondtam úgy mint egy lelkes cserkész, ami ha nem ez a szituáció lenne, akkor egészen nevetséges lenne. Na jó talán kicsit így is az – Nem tűnt álomnak, nem kívülről láttam a dolgokat. Ott voltam és mindent éreztem. Ott voltam 1942-ben Steve! Ott volt a Stark Expo, ott voltál te és Buck, ott volt dr. Erskine! Erskinenel és Howard Starkkal akartam magamat hazajuttatni, de amikor én hülye, elmondtam nektek hogy mi történik, és hogy hetven évvel ezelőttről jöttem, megfogtad a vállamat nyugtatásképpen amikor is... - vettem egy mély levegőt – egy húzó érzés támadt a gyomromban, majd az egész testemben és bumm! - imitáltam robbanást a kezemmel -  A laborban álltam!

-Hűha... - pislogott nagyokat az útra meredve a kapitány – Szóval te... Időt utaztál? Álmodban?

-Nem tudom. Lehetséges?