Emlékezet és Feledés | Befejezett

13. Fejezet

Julianna Amara King

El sem tudom hinni, hogy mindez velem történt meg, mintha a Frauval töltött percek csak vágyálmok lettek volna!

Ahogyan a fűben egymáson feküdtünk, mintha mindez csak álom lett volna, az az álom, amit mindig is el képzeltem magamnak!

Az elcsattanó csókok, amiket egymásnak adtunk felejthetetlené tették az estét, amit soha nem akarok elfelejteni, viszont tudom, hogy ez mind csak illúzió, mivel minden feledésbe merül, az egész életem minden, amit átéltem!

Talán, ha hamarabb találkoztunk volna, vagy ha Caiden helyett ő lepett volna meg, abban a buliban a konyhában, most biztosan minden máshogy volna!

- Min elmélkedsz ennyire madárka? - még mindig a fűben feküdve, az arcomat simogatva kérdezi.

Mindvégig az arcát bámultam, ami lehet kicsit zavarta, de egyáltalán nem bánta, ami nekem nagyon is tetszett!

- Csak azon, hogy soha nem akarom elfelejteni a veled töltött perceimet! - a zöld íriszei szinte mosolyognak, ami melegségel tölti el hevesen lüktető szívemet.

- Miért mondod most ezt? - kérdezi kételyekkel csengő hangon.

Mégis hogyan mondjam el neki, hogy mindent elfogok felejteni, bele értve őt és mind közös percünket?!

- Caiden nem mondott semmit velem kapcsolatban? - nem hiszem el, hogy el titkolta.

- Nem, azon kívül, hogy bolondul érted! - utolsó szavai után az állkapcsa meg feszül.

Ideges, amit nagyon is átérzek, mivel a Caiden és a köztem történt dolgok talán számára sokkal inkább fájdalmasabbak, mint nekem!

- Frau nekem...

- Madárka, ha nem szeretnéd, akkor ne mondd el, még ne! - fel ülve felém magasodik, mirre a pillantása lágyan hat lelkemre.

- Tudnod kell! - suttogom könnybe lábadt szemekkel rá nézve!

Mintha a szívemet marcangolnák, olyannyira fáj, hogy a kimondott szavaim, akár végleg elvehetik a boldogságunkat, amit csak most leltünk meg egymásban!

- Egy életen át várnék rád, majd ha készen állsz, akkor én itt leszek, hogy meg hallgassalak szerelemes madárkám! - az ajkai közül kiáramló meleg levegő arcomat simogatja, mit érezve szemeim le csukódnak.

Ekkor ajkai az enyémeket simogatják, lágyan csókolja kiszáradt számat, mit a sós könnyeim ízesítenek meg még jobban!

- Köszönöm! - elválva ajkaitól fülébe súgom, mirre férfias hangjától meg borzongok.

- Érted bármit madárka... - kezei a derakamba markolnak, majd tovább folytatja.

- Jobb lesz mennünk, vagy különben nem tudom vissza fogni az irántad érzett vágyaimat! - még utoljára a nyakamba csókol, majd fel állva kezét nyújtja felém.

- Hogyan érdemeltem ki a szerelmedet Frau Hills? - kérdezem széles mosolyomat láttatva.

Nagyot sóhajt, majd kezeinket össze kulcsolva mosolyra fakad!
- Ezt inkább én kérdezném tőled?

Miért kell folyton zavarba hozznia engem, így is eléggé el pirosodom már csak a puszta közelségétől is?!

- Hagyjuk, úgy sem értenénk ebben egyet, inkább menjünk, mert a vágyaknak nem igazán parancsolhatunk! - kacéran nézek rá, mirre ajkait be harapja.