Avatar: Az Égember

8.fejezet: Döntések

Nathan szemszöge:

Nagyon nem akartam otthagyni, sőt. Szívem szerint kiszabadítottam volna Kirit és a családját is. De ez nem ilyen egyszerű. Minden döntésemnek következménye van, ezért alaposan végig kell gondolnom hogy mi lesz a következő lépésem. Gekkó mesélte hogy vannak emberek akik a na'vikkal együtt élnek. Reménykedtem benne hogy egyszer én is közéjük tartozhatok. Egy dologban biztos voltam. Valahogy ki kell juttatnom a Sully családot a hajóról. Jelentősen megnehezíti a dolgomat hogy külön tartják fogva őket. Nincs jobb ötletem, várok a megfelelő pillanatra. Miközben az irányítóközpont felé mentem elhaladtam a kislány mellett. A félelmét messziről is éreztem. Bárcsak odamehetnék hozzá és megnyugtathatnám. De nem lehetett. A feje mellett elnézve, viszont mást láttam meg. Egy a bátyjukhoz hasonló na'vit láttam. Ő is észrevett engem. Pár másodpercig néztünk egymás szemébe, majd gyorsan tovább siettem. Nem állt szándékomban beárulni. Hiszen még bármi elsülhet rosszul.

-Hivatott kapitány? - léptem be az ajtón.

-Nelson elsőtiszt. Azt hallottam sikeresen elkaptak három porontyot. - vágott a közepébe.

-Így igaz, uram. - erősítettem meg.

-Akkor sürgessük meg egy kicsit Sullyt. - indult ki az ezredes.

A kapitánnyal a nyomában a fedélzetre mentünk a fiúhoz.

-Micsoda szerencse hogy újra találkozunk. - öltött magára gúnyos mosolyt.

-Ja, kész szerencse. - forgatta a szemét.

Quaritch nem kommentálta, helyette elvette a kommunikációs eszközét.

-A többiek maradjanak ki ebből. Ha kellenek a gyerekeid, egyedül gyere. Tudod hogy velem nem lehet packázni. - szegezte a srác fejének a fegyvert.

-Készítsük a fegyvereket! - kiáltotta a kapitány.

-Nem lesz rá szükség, nézze. - mutattam a na'vikra.

Úgy látszik Jake Sully nem akarja kockáztatni a gyerekei életét. Nagyon becsülendő dolog. Egy apának mindig a gyerekei legyenek az elsők.

-Hozzátok ki a szobából. - nézett az egyik avatarra.

-Miért csak az egyiket? - akadtam fenn a parancsát hallva.

Nyilván csapdát akar állítani. És nem is akármilyet.

-Maradj ki ebből kölyök. Én már akkor is túszokkal tárgyaltam amikor még meg sem születtél. És ne aggódj, nem hagyok magam után foglyokat. - csillant meg ismét az a különös fény a szemében.

Őrült. Teljesen elment az esze. Megakarja ölni őket. Ahhoz viszont nekem is lesz egy-két szavam. Szerencsére lekötötte a figyelmüket hogy szemmel tartsák a legidősebb Sullyt, így nem tűnt fel nekik a hiányom.

-Mikor tartottál utoljára szünetet? - kérdeztem a katonát.

-Ma még nem, uram. - felelte gépiesen.

-Értem. Menj, ebédelj meg. Addig itt leszek. - öltöttem magamra hideg álarcot.

-De uram, a parancs-

-Semmi kedvem végig nézni azt ami odakint történik. Ezért akarok itt maradni. Felfordulna tőle a gyomrom. - horkantam fel.

-Rendben. Köszönöm uram. - iszkolt is el.

A többi katona mind a közelgő harcra összpontosította a figyelmét. Itt az alkalom.

-A nevem Nathan. Téged hogy hívnak, kislány? - guggoltam le hozzá.

-Tuk. - jött a halk válasz.

-Jól van, nem lesz semmi baj. Figyelj rám kérlek. - nyugtattam.

Ahogy felnézett rám már nem láttam a szemében azt a félelmet.

-Az előbb láttam itt egy másik na'vit. Hasonlított a bátyádra, csak ki volt engedve a haja. - kezdtem lassan.

-Az Neteyam, a másik bátyám. - vidult fel az arca.

-Értem. Most leveszem rólad a kötelet. Ha levettem nem sok időnk lesz. Le kell ugranod oda és a bátyáddal együtt elmentek. Megértetted? - magyaráztam suttogva.

-És mi lesz Kirivel és Lo'akkal? - aggódott.

-Őket is kiszabadítom, de előbb téged kell. Érted? - suttogtam tovább.

-Igen. - válaszolta.

Ahogy megbeszéltük eloldoztam és már ugrott is. Láttam hogy egy nagyobb alak ugrik utána, a bátyja. Egy kimentve, még kettő van. Felkészültem mindenre. Kivettem a zsebemből a revolvert és elindultam a fedélzetre. Szerencsére egy katonának sem tűnt fel hogy Tuk eltűnt, így ugyanolyan csendesen visszasétáltam a fedélzetre. De amint kiértem földbegyökerezett a lábam. Quaritch kést szorított Kiri torkának. Elárasztott a tömény harag. Beszélgettünk és pontosan átéreztem a helyzetét. Ettől függetlenül nem tudom miért tölt el ilyen érzéssel az amit látok. Olyan volt mintha leszállt volna a vörös köd. Talán azért mert így is volt.

-Quaritch! - kiáltottam.

Egy pillanatra minden szem rám szegeződött, de nem érdekelt. Első dolgom volt kilőni a kést a kezéből, ami nagy csattanással a padlóra zuhant. Mindenki rám fogta a fegyverét, de én gyorsabb voltam. Odafutottam, felkaptam a földről a kést, majd Quaritch mellkasába állítottam. Ott, abban a pillanatban jó érzéssel töltött el. Hogy visszaadhatom amit ő adott Kirinek. Pedig nem vagyok egy agresszív ember. Vagyis nem voltam. Amikor hátra tántorgott le akartam guggolni Kiri elé, de a bátyja közénk állt. Nem gondolkodtam, csak cselekedtem. Elvágtam a kötelékét, majd a vízbe löktem. Aztán Kirihez fordultam.

-Menj, és ne feledd. A különcök összetartanak. - súgtam neki utoljára, majd őt is a vízbe löktem.

Reméltem hogy lesz elég idejük elmenekülni. Addig is mindent megtettem hogy hátráltassam az embereket. De rengetegen voltak. Őszintén azt csodáltam hogy nem lőttek le egyből amikor elfogtak. Egyszerűen csak kiütöttek. Attól tartok hamarosan megtudom miért.