A Paldang-ház Szelleme (Minsung) [Befejezett!]

4.

Ott, a sötét szobában, a földön ülve, Jisung mesélni kezdett: 

- Tudod, én valahol mindig is éreztem, hogy más vagyok, már gyerekkoromban is. Sose illettem a többi fiú közé. Mindig lányosnak neveztek, és elutasítottak. De a lányok sem vettek be, mert nekik túlságosan fiú voltam, ezért eléggé magányosan nőttem fel. Viszont az igazi bajaim csak tinédzser koromban kezdődtek. Szerelmes lettem egy fiúba az osztályomban, ami kifejezetten tiltott és bűnös volt, tekintve, hogy katolikus iskolába jártam. De én nem vettem észre, mégis mekkora ennek a súlya, és bolondul bevallottam a fiúnak az érzéseimet. Persze ő ezután elhíresztelte az egész osztályban, hogy "buzi" vagyok, és onnantól mintha valami bélyeg lett volna rajtam, mindenki kívülállóként kezelt. A jobbak csak elkerültek, mint a leprást, a rosszabbak meg is szégyenítettek. Nem telt sok időbe, hogy az igazgatótanácshoz is eljusson ennek a híre, mire természetesen egyből kicsaptak. 

- Na és a szüleid? Nem álltak ki melletted? - hajolt közelebb a lány, félbe szakítva a történetet. - Az enyémek végig állították, hogy nem vagyok boszorkány, még ha nem is hallgatott rájuk senki... 

- Akkor jó neked... az enyémek "átváltoztató-táborba" akartak küldeni, de a nénikém lebeszélte őket. Viszont amint nagykorú lettem, kitettek a házukból. Még szerencse, hogy az előző nyarakon dolgoztam, így volt egy kevés pénzem, de nem húzta sokáig. Mindegy, nem untatlak a részletekkel, mi mindenen mentem át mire Minhoval találkoztam. Ő az én védelmezőm, a társam, aki őszintén szeret. Még akkor is megvédett, amikor egyik éjjel megvertek minket egy bár mögötti sikátorban, mert pár bunkó fasz látott minket csókolózni a sarokban. 

- Akkor tényleg szerencsés lehetsz, hogy Minho veled van... Szerinted el fog jutni ide, hogy megmentsen minket? - lamentált hangosan a szellemlány, majd oldalra döntötte a fejét, és egy szomorú mosolyt küldött Jisung felé. 

- Nagyon ajánlom neki... Amúgy, mi a neved? - kérdezte Jisung a lánytól, aki meglehetősen meglepettnek tűnk ezen. 

- Még... még senki sem volt kíváncsi a nevemre - mondta ő, és csodálkozó tekintettel bámult Jisungra. 

- Hát, én az vagyok. Persze csak, ha nem bánod. 

- Nem, csak... Ennyi év után, szinte el is felejtettem, hogy volt nevem - vallotta be a lány, és gondolkozni kezdett, igyekezett felidézni még élő napjait. - Azt hiszem megvan, eszembe jutott! A nevem Shinae. 

Ahogy a szobában állt, Minhonak feltűnt, hogy a kulcs egyszerűen vonzza magához. Újra és újra rajta felejtette a tekintetét, mintha a kis, vasból készült, díszes fogantyújú tárgy beszélne hozzá, csalogatná őt. Minho úgy gondolta, ha ennyire kell a kulcsnak, akkor miért is ne derítse ki, mit akarhat tőle. Felkapta hát a kisasztalról, és a másik kezében a gyertyát tartva lesietett az emeletről. 

Amint leért, lám, ott volt a lépcső mellett a kisajtó, elbarikádozva pár deszkával, meg nem elhanyagolható mennyiségű pókhálóval. Miután Minho megszabadította ezektől, feltűnt neki, hogy az ajtó kilincsén pont olyan díszítés van, mint a kulcson. 

"Biztosan összepasszolnak" gondolta. "Most már csak arra vagyok kíváncsi, mit rejtenek." 

Ezzel a hozzáállással Minho egyből be is csúsztatta a kulcsot a zárba, majd némi erőlködés után kinyitotta. Az ajtó hirtelen olyan erővel vágódott ki, hogy Minhonak alig volt ideje elhajolni előle, és amit meglátott mögötte, attól még ő is megrémült. 

Ugyanis amint közelebb hajolt, Minho egyszeriben farkasszemet nézett egy igen furcsa, gomolygó, légnemű ám mégis szilárd, meghatározható dimenziók nélküli feketeséggel. Fel nem tudta fogni, mi az, az emberi világhoz szokott agya leginkább fekete-lyukként értelmezte, de Minho valahol tudta, hogy ez annál is borzalmasabb. Ez valami más volt, valami nem evilági, valami idegen, aminek itt semmi keresni valója. 

És mégis, a leghátborzongatóbb benne nem a felfoghatatlansága volt, nem a sötétsége, még nem is a kicsi, ám egyre jobban észrevehető erő, amivel Minhot próbálta közelebb húzni, beszipkázni magába. A legfélelmetesebb benne a hangok voltak. Suttogás, fecsegés, kacagás, kopogás, csilingelés, és mindenféle egyéb hang szűrődött ki onnan, amik eredete ismeretlen volt. 

- Én a helyedben becsuknám azt az ajtót - szólalt meg egy férfihang valahonnét Minho háta mögül, felrázva őt a feketeség okozta elborzadt bódulatból. 

Egyből odakapta a fejét, ám nem embert vagy szellemet látott, hanem egy macskát. Egy girhes, felborzolt bundájú, fekete macskát. Pontosabban ekkor még csak a fejét, ami a ház külső falán keresztül nézett rá nagy, sárga szemekkel. Aztán a fejet követte a teste, majd a farka, ami oly' könnyedén csusszant át a falon, mintha az vízből volna. Utána a macska elkezdett mászkálni a falon fölfelé, majd fenn a plafonon, látszólag teljesen semmivé téve a fizika szabályait. Amiből Minho azt következtette, hogy egy természetfeletti lénnyel áll szemben, bár végérvényesen macska volt, azok meg már önmagukban is mindenféle logika felett állnak. 

- Hallod? - szólalt meg a macska ismét. - Attól a fekete izétől feláll a szőr a farkamon - nyavalygott. 

- Mégis, ki vagy te? A szellem egyik szolgája? Vagy ő maga álruhában? - faggatta Minho. 

- A nevem Nero, és örülnék neki, ha nem vádaskodnál így, nagyon tiszteletlen dolog. Én történetesen rühellem a boszorkányt, aki a megkérdezésem nélkül állt neki kísérteni az én erdőmet - szegte fel az állát sértődötten a macska. 

- Igen? Bizonyítsd be, Nero... Akár hazudhatsz is nekem - vonta össze a szemöldökét Minho. Távol állt attól, hogy bárkiben vakon bízzon. 

- Ahogy akarod - vont vállat a macska, majd az egyik félig leszakadt polcra ugrott, és az ott egyensúlyozó üvegbödönt egy könnyed mozdulattal lelökte a földre. 

Az böndönből számtalan szó áramlott ki, de Minho nem értette mindet, mert amint az üveg eltörött, egy fülsiketítő sikoltás hallatszott az emeletről. De ennek ellenére is kihallott párat, mint: "Szeretlek Jagiya" "Örökké együtt leszünk, ígérem neked!" és "Sosem feledlek el". 

- Ezek... a szellem üvegbe zárta a kedvese szavait? - csodálkozott Minho. 

- Úgy van! Gondolod, ha ő lennék, összetörnék ilyen fontos emlékeket? - érvelt Nero. - És amúgy is, ha közöm lenne hozzá, miért segítenék neked? 

- Nem tudom, ez lehet trükk is. És miből biztos, hogy tényleg segítesz? Mi van, ha ez az ajtó visz engem Jisunghoz, és te meg akarsz akadályozni abban, hogy eljussak hozzá? - Minho kezdte egyre jobban túlgondolni a dolgot, de nem lehet hibáztatni, ez az este eléggé megviselte az idegeit. 

- Édes Jézus - forgatta Nero a szemeit. - Ha ilyen makacs és szeptikus vagy, végülis, nekem nyolc... Azt hittem, te más vagy, mint a többi idióta, akik vagy elmenekültek, vagy itt lelték a halálukat. Azt hittem, te akár képes lennél megszabadítani a boszorkánytól, de tudod mit? Csinálj, amit akarsz! - húzta fel az orrát a macska, és átment a falon. - Ja, csak úgy mondom, megint - bukkant fel a feje ismét. - Én a helyedben visszazárnám azt az ajtót, majd megsemmisíteném a kulcsot. De persze, ki vagyok én, hogy tudjam... Nem mintha évezredek óta élnék itt, és ismerném a helyet töviről-hegyire... - ezzel az epés megjegyzéssel újra eltűnt, ám most nem jött vissza többet. 

Minho pedig elgondolkodott... 

Hallgasson a macskára, vagy menjen át mégis az ajtón a feketeségbe, ami egyre húzza befelé? 

Hallgasson a macskára      Menjen át az ajtón