Nem bánt az, csak megkóstol... | ✔

5. fejezet

Nem tudta eldönteni, felhozhatja-e a tegnap látott dolgokat. Végig sejtette, Otisz azért akarta ennyire meggyőzni, hogy jöjjön fel hozzá, mert nem szerette volna elmondani, miért sírt az öltözőben, Ádó viszont nem akarta annyiban hagyni a dolgot. Ritkán látta Otiszt sírni, még ritkábban látta, hogy ilyenkor elfogadja a segítséget, így ez az alkalom piszkálta az agyát, mint egy évek óta megoldatlan rejtély, amit érteni akart. De vajon Otisz felelne, ha megkérdezné? A tegnapiak alapján csak nemleges válaszra számíthatott, ám úgy érezte, legalább meg kell próbálnia, hátha akkor Otisz nem akarja majd magába fojtani a fájdalmait.

Néha nem értette, hogyan jutottak idáig. Sosem gondolta, hogy majd pont egy elf miatt fog ennyit aggodalmaskodni. A gimnáziumban, ahová járt, minden elf olyan magasan hordta az orrát, hogy Ádó néha azon gondolkozott, mikor szállnak el akár szó szerint. A Misztikumügyi Hatóságnál szintén csak beképzelt elfeket lehetett látni, így kisebb meglepetésként érte, amikor először látta Otiszt a bárban.

Még soha, senkiben nem látott annyi életet, mint abban a frissen érettségizett srácban, aki fültől fülig vigyorogva táncolt az egyik asztal tetején egy testhezálló nadrágban, és egy napraforgókkal díszített, babakék ingben. Akkor nem csodálkozott, hogy az első adandó alkalommal elfogadta Otisz felajánlását, hogy töltsék együtt az éjszakát, azóta viszont egyre többet gondolkozott azon, miként válhatott egy elf olyan személlyé, mint az életvidám Otisz. Hiába kérdezte, sosem kapott választ a kérdésre, Otisz nem akart a múltjáról mesélni, és egyenesen hárított valahányszor szóba jött bármi az érettségije előtti időszakról. Ádó viszont az utóbbi öt év alatt annyira megkedvelte a srácot, hogy képtelen lett volna hagyni neki, hogy magában szenvedjen. Valamit mindenképpen ki akart találni, amivel kiszedheti belőle, mi ríkatta meg.

Elvesztette az időérzékét. Már nem is tudta, mióta töprengett a megoldáson, csak azt vette észre, hogy egy árnyék vetül rá. Ahogy felült a vízben, csak az járt a fejében, hogy talán nem Otisz kádjában kellett volna elmerengenie a kapcsolatukon, és a másik srác titkain.

– Így el fogsz késni. – Otisz rosszallóan ingatta a fejét, miközben letett egy tiszta törülközőt a kád mellett álló mosógépre.

– Tudnak nélkülem nyitni – vonta meg a vállát, majd kihúzta a dugót. Fél óránál többet azért nem akart késni.

Amíg lement a víz, Ádó előre a kád szélére tolta kékes szürke uszonyát. Miközben a pikkelyeit szárítgatta a zöld törülközővel, kezdte megbánni, hogy a reggeli fürdés mellett döntött, de jól tudta, az éjjel nem maradt volna elég ereje erre a rituáléra, vagyis az is megeshetett volna, hogy a kádban éjszakázik. Bár még így sem tartott kevesebb ideig számára a készülődés, mint Otisznak, aki ekkor valami sárgás folyadékot csepegtetett az arcára, hogy aztán eldörzsölje a bőrén.

– Még most sem akarod elmondani, miért sírtál tegnap? – kérdezte Ádó, Otisz pedig egy fél pillanatra megállt az arca kenegetésében.

– Szeben felhozott valamit, ami még a gimiben történt. Csak a nosztalgia.

– A nosztalgia miatt nem kezdesz el sírni. Nagyon kevés dolog miatt láttalak eddig sírni.

– Miért akadsz fenn ezen ennyire? – sóhajtott Otisz, ahogy valami fehér kenőcsöt nyomott az ujjaira. – Nem mindegy az neked, miről beszéltem Szebennel?

– És akkor csodálkoztál, hogy nem működött köztünk a dolog. – Ádó a szemét forgatva küzdötte fel magát a kád szélére, hogy normálisan meg tudja törölni az uszonyát. Mire kettőt pislogott, Otisz már mellette térdelt egy másik törülközővel, hogy segíthessen neki.

– Nem értem, miért kell feltétlenül ismerned a múltamat ahhoz, hogy működjön valami.

– Mert a múltad tesz azzá, aki vagy. Ha nem tudok rólad semmit, akkor ismerlek egyáltalán?