I know what you did last summer /Jikook ff./

Gyász

Jeon Jeongguk

Jimin, akit egész este dédelgettem, mintha köddé vált volna, sehol sem találom. Fogalmam sincs, hova és miért szívódott fel ilyen hirtelen, mikor lefogadom, hogy ő is másnapos a tegnap este után. Nekem például hasogat a fejem és úgy ki vagyok száradva, mintha napok óta nem ittam volna semmit, ezért az első dolgom Jimin keresése előtt, hogy iszok és beveszek egy erős gyógyszert.

Kilépve a házból már javában zajlik az élet és a kicsik gondolom a reggeli perecüket eszegetve röplabdáznak. Jimin azonban nincs köztük. Talán a szüleivel van, ezért következő célállomásom az ő kis kunyhójuk. Megállva az ajtajuk előtt óvatosan bekopogok, majd amikor engedélyt kapok, hogy beléphetek, türelmetlenül benyitok.
- Jungkook? Mit szeretnél?- fogad Jimin anyukája, persze a fia sehol. Felrémlik, tegnap este milyen simán utunkra engedett minket az éjszakában. Vajon látszott rajtunk, hogy mire készülünk?
- Csak Jimint keresem. Nem láttad?- kérdezem reménykedve benne, hogy tőle majd kapok valamiféle támpontot. De csalódnom kell, méghozzá nagyot.
- Ma még én se láttam. Azt hittem, még alszotok. De lehet, most épp reggelizik.
- Remélem. Köszönöm a segítséget!- hajolok meg gyorsan, mielőtt elhagynám a házat, hogy az étkezőt is felkutassam, de ott már egy lélek sincs.

Baszki, hova tűnhetett? Nagyon jól tudja, mennyire aggódom érte. Miért szívódik fel már rögtön reggel? Neki a tegnap este semmit sem jelentett? Miért csinálja ezt?
Felkutatom az egész tábort, de sehol színét se látom. Már csak egy helyen nem kerestem, hiszen lehetetlennek hittem, hogy ott találjam.

És mégis az elkerített tóhoz közeledve megpillantom keskeny hátát és kócos szőke tincseit. Mintha ébredés után rögtön ide rohant volna. De miért? Miért kínozná magát azzal, hogy ide jön? Átbújt a kerítésként szolgáló szalagok alatt és a fapallón üldögélve bámul a vízbe, mint egy megfáradt halász.
Lopakodva közelítem meg és én is átlépem a mihaszna szalagot, hogy csatlakozzak hozzá. Lépteimet meghallva tekintetét elszakítja a fénylő víztükörről és ijedten pillant fel rám. Miután megbizonyosodott róla, hogy én vagyok se lesz nyugodtabb, sőt mintha ingerültebbé válna. Bárcsak tudnám, mi járhat a fejében! De olyan megfejthetetlennek tűnik most. Képtelen vagyok eligazodni rajta. Mintha lakatra zárta volna magát, képtelen vagyok olvasni belőle.
- Szia!- köszönök rá először is és veszem a bátorságot, hogy leüljek mellé. Emlékszem, tavaly tőlünk úgy egy méterre fektették ki Taemin holttestét, ami kék volt és valószínűleg jéghideg. Sose fogom elfelejteni, Jimin meg pláne. Hiába, hogy csak egy pillantást tudott vetni rá, lefogadom, hogy a látvány örökre beleégett az emlékezetébe. - Miért jöttél ide?
- Hogy észhez térjek- feleli kissé rekedten. Vörös szemeiből azt szűröm le, hogy sírt. De vajon miért kellene észhez térnie? Nagyon remélem, nem igazolódtak be a félelmeim és nem bánta meg a tegnap este elcsattant csókokat és vallomásainkat.
- Miért, mi a baj?- kérdezem remegő hangon, már előre félve a választól.
- Az hogy tegnap este kurvára nem kellett volna innom!- csattan fel és végre rám néz, így láthatja, mennyire fáj már most, amit mondani készül.

Mert már tegnap este is tudtam, hogy az egész csak vodka varázsa. Jimin nem érez irántam semmit és az én érzéseimet sem vette komolyan. Mégis ahogy ott feküdtünk egymás mellett és őt csókoltam, naivan elhittem, hogy a reggel semmin sem változtathat. De Jiminnél nagyon is. Bárcsak az én érzéseim is ilyen könnyen elillantak volna! De ha így lenne, most nem lennék így lesúlytva Jimin szavait hallva. - Nem kellett volna csókolóznunk. Én... nagyon sokat ittam. És elvesztettem az ép eszem.
- Értem- bólintok és most én szegezem tekintetem a vízre, ami csábítóan csillan meg. Most nagyon szívesen elmerülnék benne, csakhogy ne tudjak ezen az egészen rágódni és ne fájdítsam tovább a szívem. Azt hittem, a tavalyinál rosszabb már nem lehet, de tévedtem, mert ez teljesen más. Jimin szavai, akár ezernyi nyílvessző és a szívem lenne a céltábla.
- Ennyi?- kérdez vissza, mintha többre számított volna.
Persze tudnék én beszélni. Elmondhatnám neki, mit érzek iránta és milyen fájdalmat okoz azzal, hogy visszautasít, miután reményt adott nekem. Hogy a tegnap éjszaka volt életem egyik legszebb éjszakája és hogy mekkora örömet okozott azzal, hogy a karjaimban tarthattam és elhittem, megtudom gyógyítani. De egy szót se szólok.
- Ennyi. Semmissé akarod tenni az egészet, ugye?
- Igen, mert hiba volt- mondja, nekem pedig egyet kell értenem. Valóban hiba volt. Hiba volt elcsábulnom az alkoholnak és neki. Hogy is lehettem ilyen hülye? Most fogalmam sincs, mihez kezdjek.
Menjek haza? Hagyjam itt egy ballépés miatt, az én sajgó szívem miatt? Tudom, hogy ő pontosan ezt tette, de én képtelen lennék, mert az azt jelentené, hogy nem látom többet, azzal a tudattal pedig képtelen lennék együtt élni.
Csak a feledés marad. Úgy kell tennem, mintha a tegnap este meg se történt volna és nem heverne darabokban a szívem. Bármennyire is nehéz ez. Talán túl sokat kértem.
Jimin úgy tört össze, mint az ígéretet miszerint a szaván foghatom. Ennyire kegyetlen lenne az őszinteség nevében.
- Igazad van. Csináljunk úgy, mintha meg se történt volna!- javaslom, próbálva figyelni rá, hogy ne hangozzak úgy, mint akinek épp most szakad meg a szíve.
- Szerintem is- helyesel Jimin szipogva, amit hallva zavarodottan pillantok vissza az arcára. Piros orcáján pedig épp ekkor gördül le egy kövér könnycsepp. Nem értem. Most nekem kéne sírnom.
- Miért sírsz?- kérdezem elé hajolva, és megfeledkezve kegyetlenségéről hüvelykujjammal felitatom a forró könnycseppet.
- Semmi, csak...- kezdi, de ekkor hirtelen elcsuklik a hangja. Most hogy ő is így szét van hullva pedig érzem, hogy én sem tudom tovább magamban tartani a fájdalmam. - Annyira hülye vagyok! Úgy utálom magam!- zokog fel, ekkor pedig minden szó nélkül magamhoz húzom. Ezt hallani a szájából egy újabb szúrás a szívembe. Ha tudná, én mennyire csodálom talán elhinné, mennyire gyönyörű kívül is, belül is.
- Nem kell- simogatom a hátát, hogy megnyugtassam, bár én is a szétesés határán állok.
- De igen. Egy kibaszott önző dög vagyok. Most próbálok nem csak magamra gondolni, de így meg téged bántalak meg. Pedig én csak meg akarlak védeni.
- De mitől?- kérdezek vissza összezavarodva.
- Magamtól. Te is itt voltál, tudod, mi történt Taeminnel. Ha nem veszem rá, hogy jöjjön velem, még ma is élne.
- Ez hülyeség. Honnan kellett volna tudnod, mi lesz? Nem kéne magadat hibáztatnod, az ő hibája, hogy vízbe fulladt.
- De ha jobban figyelek rá...- kezdi el, de én úgy gondolom, ezen már felesleges rágódni.
- Tudom, hogy legszívesebben mindent máshogy csinálnál, de sajnos nem mehetsz vissza az időbe, hogy megmentsd- mondom, hiába tudom, hogy ez talán túl nyersen hangzik. Sajnos ez az igazság és ezt neki is el kell fogadnia.
Erre nem felel semmit, csak zokog megállíthatatlanul, mintha mindez csak most jutna el a tudatáig. Szörnyű érzés lehet ez a gyász, amit Jimin magával hordoz nap mint nap. Én nem bírnám ki egy ilyen mértékű fájdalommal a vállamon. De Jimin erősebb nálam és sokkal jobban szenved, mint azt gondoltam volna.

Ezt az is bizonyítja, hogy azért riadt vissza, mert fél, hogy engem is bánthat vagy rosszabb. De ez érthető. Az ő fejében azóta valószínűleg folyton csak a legrosszabb végkifejlet forog. És ezért nem is hibáztathatom.
Hagyom, hogy kisírja magát a vállamon és azt kívánom, bár eltudnám valaha feledtetni vele ezt az egészet. De bármennyire is szeretném, képtelen vagyok rá. Az egyetlen, amit tehetek, hogy addig vigasztalom, amíg csak szüksége van rá. Most nem kell egyedül szenvednie, vele együtt viselem a szívfájdalmát.

Mikor megnyugszik vállai megereszkednek és úgy omlik rám, mint egy élettelen kabát.
- Jobban vagy?- kérdezem hátrébb tolatva tőle, hogy a kezeim közé tudjam venni könnyáztatta arcát.
- Azt hiszem- bólint szipogva, mire előhalászok neki egy zsebkendőt. - Köszönöm! És bocs a felsőd miatt- mutat a nedves foltra a pólómon, ami egyébként a legkisebb bajom.
- Semmi baj. Az a lényeg, hogy kijött belőled.
- Hát igen, az biztos- mosolyodik el szomorkásan. Ha nem lennék ilyen bizonytalan a helyzetünkkel kapcsolatban, most megcsókolnám, de kénytelen vagyok visszafogni magam. Nem akarom, hogy tolakodásnak érezze.
- Össze vagyok zavarodva...- motyogja a szemét törölgetve. - Mármint ami minket illet.
- Igen, képzelem- nyögöm ki jobb híján, hisz nem akarom arról győzködni, hogy én más vagyok, mint az exe. Az különösen aljas és gyerekes húzás lenne tőlem. Türelmesnek kell lennem vele, és minden megtérül majd. Legalábbis ebben reménykedem. Arról a tegnap esti csók után letettem, hogy elhalványodnak felé az érzéseim.
- De nehogy azt hidd, hogy veled van a baj! Te csodás vagy!- mondja, ami igazán jól esik a lelkemnek.
- Te is csodás vagy!- mosolygok rá és remélem, el is hiszi, hogy így gondolom. Az arca paprika piros lesz, vagyis elértem a célom. De nem adja meg azt az örömöt, hogy őt is mosolyogni láthassam. Pedig úgy sokkal szebb.
- Vissza kéne mennünk. Nem akarom, hogy valaki meglásson itt- tolja fel magát, én pedig hamarosan követem is.

Az ágyon üldögélve várom, hogy kész legyen, mivel a sejtésem igaznak bizonyult és ébredés után valóban egyből a tóhoz szaladt. Ha nem ismerném és nem tudtam volna meg, amit megtudtam, dilisnek mondanám.
Meglepően gyorsan elkészül, így gyorsan bepótolhatjuk a reggelit és visszatérhetünk a tábori életbe, amiből tegnap este olyan hirtelen kiszakadtunk.

Jimin először is megkérdezi a szüleitől a mai programot, mire az anyukája csak annyit mond, hogy készítsük a fürdőnadrágunkat. Most azonban az előző évekkel ellentétben nem a tóban fürdünk, hanem egy víziparkba megyünk. Ez sokaknak sokkal jobban tetszik.

Bevallom, tényleg jól hangzik, de azért én egy kicsit bánom, hogy idén nem a tóban fürdünk. Sok kedves emlék köt oda Jiminnel és sok más gyerekkel is, akik az évek alatt lassan felszívódtak. De a tavalyi baleset után nyilván senki nem tenné be oda a lábát.

Az odafelé vezető úton Yunjinnel beszélgetek, aki totál be van zsongva, hogy alkalma lesz velem együtt úszni. Jimin tegnapi észrevétele után már értem, miért sziporkázik ennyire, valahányszor a közelemben van. Ez elgondolkodtat. Vajon Jiminnek is ennyire feltűnő az energiám, mikor kettesben vagyunk? Lehet, ez nálam abban nyilvánul meg, hogy bármi történik, azt akarom, ami szerinte neki a legjobb. Ha magányra van szüksége, fájó szívvel, de megadom neki. Ha időre van szüksége, sóvárogva, de várok rá, míg készen nem áll rá, hogy ne csak barátjaként tekintsen rám. Ha pedig rájön, hogy ez mégsem fog működni... Nos akkor fogalmam sincs, mi lesz a következő lépés.

Kicsit megkésett 😬

Köszi, hogy elolvastad!  ❤️❤️❤️