MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT XIV. - Titkok szónoka.

Hamar visszalendültek a hétköznapok a normál kerékvágásba. Az Akadémia előtt hosszú sorban húzódtak a vadszilvafák, ezek mind szirmokat bontottak és csak úgy ontották kelyheikből a mámorító illatot. Maga az épület sem tűnt olyan komornak a tavasz verőfényes színeiben, a kellemes meleg pedig arra ösztönözte a tanárokat, hogy lemondjanak az egyenköpenyről. Damian ezzel a tudattal boldogan indult iskolába és direkt egy ezüstszálakkal teleszőtt zakót vett magára, hogy kicsit se kerülje el a feltűnést. Nyakába csokornyakkendőt kötött és hajával is igyekezett kezdeni valamit, hogy a vizsgán ne zavarja őt zongorázás közben. A darabot csupán egyszer játszotta el és azt is éjjel, amikor Bona már mélyen aludt. Egyszeri gyakorlás talán többeknek nem elegendő, de ő bízott képességeiben és meg volt róla győződve, hogy bírni fog a feladattal. A vizsgatételek között egyébként több műből is választhatott, ő a szívéhez legközelebb álló szerzőtől kívánt játszani és így jutott arra a döntésre, hogy Chopin Minute Waltz című zongoradarabja nem okoz majd csalódást a bizottságnak. Magabiztosan lépte át a hatalmas kapukat és mélyet szippantott az iskola poros, ám de kellemes levegőjéből. Egész jó kedve volt a mai napon, az idefele utat szinte boldogságtól sasszézva tette meg. Ő maga sem tudta miért, mégis a ma reggel boldogságot adott. Érezni lehetett a harmatot a levegőben, látni az esőkként lehulló púderszínű szirmokat és még sorolhatnám, hogy csupán a természet mennyi kimeríthetetlen okot adott a mosolygásra.

Viszont mikor megtorpant a mahagóni színekkel lefestett ajtók kereszttűzében aggodalmas érzések kerítették őt hatalmukba. Eltelt két nap és sem őrző-védő testőreit, sem apjának hívásait nem tapasztalta ez idő alatt. Lehetetlennek tűnt, hogy felhagyott volna az utána való nyomozgatással, hiszen pontosan sejtette, hogy Damian mire akar vállalkozni. Még, ha utolsó találkájuk alkalmával nem is adott hangot ennek. Feszélyezni kezdte a teljesen gondtalan egyedüllét és a furcsa éjszakának nyomai egyre inkább ivódtak vissza a gondolatai közé.

„Történt volna valami más is aznap este? Kikerültünk abból a rettenet színházból, szóval gyanítom, hogy igen. Milyen bolond is vagyok én, eddig meg sem fordult a fejemben, hogy valaki nem kitoloncolt, hanem megmentett minket! Mégis, ki lehetett ez? Mi ez a nagy hallgatás körülöttem?" - Damian füleiben a külvilág zajai valóban elültek és gyanakodva vizslatta a körülötte egyre lassuló képeket és mozgó árnyakat. Feje folyamatosan az eseten kattogott és egy percre sem volt képes csillapítani a váratlanul rátörő fájdalmat, amit leginkább mellkasában észlelt. Rossz előérzete volt... Kimondhatatlan és aggasztó spekulációk lepték el az eszét, amitől nyomban el is szédült. Elmélkedéséből egy érintés zökkentette ki. Flavie volt az, a vizsgabiztos, aki figyelemmel kíséri majd játékát, őrá várakozott odakint az emeleti folyosón, amikor rátörtek a rémképek.

- Sápadtnak tűnik Monsieur Medici, kér egy pohár vizet? – Damian összerezzent a vállán érzett kezektől és ajkaiba harapva megrázta fekete haját:

- Nem, én csak szeretnék minél előbb túlesni ezen az egészen! – válaszolta és igazi mosolya hamar lelohadva szájáról kényszeredetté változott át. Flavie értesült Damian tehetségéről és a felfelé ívelő karrierjéről. Ugyan nem volt önbizalomban hiánya, a dicséretet is szerette, de valamiért fellépéseinek a hírét és számát sosem kötötte mások orrára. Mindig a tanárai és a legilletékesebbek kaptak róla értesítést. Téli koncertjeit például egyáltalán nem is említettem, hiszen olyan természetesen voltak kezelve ezek az alkalmak, akár a levegővétel. Flavie ennek ellenére csak nem régiben kapott egész képet Damian játékáról, amikor is múlt évben egy mise alatt orgonálni hallotta őt. Egyértelműen jobban illet drámai és szenvedélyes személyéhez ez a hangszer, mint a zongora, így Flavie elismerte, hogy nagy büszkeség lenne jobban foglalkozni ezzel a növendékével.