MINDEN DALLAM AZ OPERAHÁZBA VEZET I. - A Fantom Klaviatúráján

ACT XX. - Az első felvonás

Eltelt egy tétlen nap, aminek a végére rendesen megkeseredett az élettől. Reggel óta, ki sem mozdult. A nehéz függönyök, szinte éjjeli sötétséget varázsoltak a hotelszobába. A földön szanaszét hevertek napilapok, magazinok, kották, üres dohánytartók. Az ágy úgy festett, mint egy rendetlen madár fészke, aminek az alján a fiókákat is nehéz lenne megtalálni. Damian arcát a párnák közé fúrta, csupán néha tekintett fel a mellette daloló gramofonra, amit csekélyen világított meg a lámpák sárgás fénye. A lemezen éppen az Air forgott Bach-tól. Ez a lágy, andalító muzsika, mindig is gyógyír volt a szomorúságára, de most... Semmit sem enyhített a sajgó szívén és lelkén, amiken egyre mélyebb seb keletkezett minden egyes tétlen perccel. A telefon többször is csörgött a mai nap folyamán, úgy tűnt, hogy a csatlósai hamarabb rátaláltak, mint hitte. Mégsem méltatta őket válaszra, mert senkivel sem volt kedve beszélni. Inkább, türelmesen várta, mikor rontanak rá végleg, hogy elhurcolják innen.

Sokszor érezte úgy, hogy a teste fáj a mozdulatlanságtól, a tüdeje szúr, a vad köhögéstől kirázza a hideg. Ilyenkor, közel érezte magát a halálhoz, ami gyerekes feltevés, hiszen biztos jobban kéne szenvednie ahhoz, hogy ez bekövetkezzen. Ha testileg nem is, lelkileg biztos, hogy haldoklott és az már majdnem ugyan olyan tépő, mint a legszörnyűbb betegség. Mert bizony, mennyi gyötrelem zúdulhat rá arra, aki éveken keresztül gyűjti a keserűséget, majd váratlanul nem bírja tovább? El akarta terelni a figyelmét erről a tényről, így lassan feltámaszkodott, hogy leemelje az éjjeli szekrényre gyűrt lapok közül az egyiket. Felült az ágyban, nyakig húzta a takarót, aztán kisimította a galacsinba gyűrt papírt:

„Sokszor mondják, hogy az emberi életben, vannak meghatározó pillanatok, amik indokolatlanul ugyan, de egy száz évre szóló emléket hagynak rád. Lehet ez, egy szép napsütés délután, egy séta a legszebb lugasban, akár egy sütemény finom íze. Nekem az volt, amikor a hangverseny után, benyitottam hozzád. Emlékszem, a fejemben a te játékod szólt, az érzelmeim, elhomályosították a látásomat és kivontak engem a valóságból. Ott ültél, az erős fényekkel megvilágított tükör előtt. Keresztbetett lábakkal, egyenes háttal, kimérten, eltökélten. Rám néztél, holott eltakart az a nagy virágcsokor, amit apa a kezembe nyomott. Arcodon átsuhant egy mosoly, majd megköszönve átvetted a virágot... Egy kósza percre, érintkezett a kezünk és ez lett, az én életreszóló emlékem!" - Bona levele volt ez, a naplójában találta és amolyan szuvenírként ezt is a zsebébe süllyesztette. Nemrégen, felvette az ezüstgombos kabátját és megtalálta benne. Azóta, többször elolvasta, magában sajnálta, hogy a lánynak egyszer sem volt mersze feladni a leveleket. Mert, ha megteszi, akkor lehet minden másképpen alakult volna. Meglehet, őt ölelné most, ahelyett, hogy a vérző sebeit ápolgatja. Viszont, nem csak őt okolta, hanem magát is. Annyiszor volt vele gonosz, holott nem érdemelte ki. Azt hitte, a világot, a benne lévőket kell büntetnie a keserűségéért. A családjának a helyzete, a folytonos menekülés, a karrierjének a távolodása az előre megírt jövője miatt, ezek mellé Avril árulása, Esteban elvesztése csupán tetőzte a problémákat.

- Olyan nyálasak ezek a levelek... Látszik, hogy nem ismer. – mondta halkan, de azért mosolyogva forgatta a kezében. Jólesett neki, az a megbecsülés, amit Bona adott neki, még akkor is, ha néha az idegeire ment a viselkedésével.

Milyen furcsa, ő sosem panaszkodott. Sokat bántottam, de nem háborodott fel, ütött pofon, vagy kergetett el otthonról. Mindig lenyelte a sértéseimet, mert annyira szeretett, hogy képtelen lett volna haragudni rám. A kedvességeimnek úgy örült, mint égi áldásoknak, elhalmozott dicséretekkel, bíztatásokkal. Volt, hogy fájt neki... - ötlöttek eszébe a mondattal a napok, amikor beteg volt, a perc, amikor zokogott, vagy csak egyszerűen szomorúság kínozta. Keserű érzelmeit, valami mézédes váltotta fel, ami megmagyarázhatatlan könnyeket csalt a szemeibe. A pulzusa gyorsult, a szívének a billentyűi szinte dübörögve ütötték belülről a mellkasát. Odaszorította a tenyerét, mint aki éppen a koporsóból ült fel és nyerte vissza az életét úgy tekintett körbe a szobában.Talán, tényleg beteg vagyok? - tette fel a kérdést magának, feszülten kezdett mozgolódni az ágyban. Utoljára, Avril miatt érzett hasonlót. Szerelmes lennék? - amint kiejtette ezt a szót, rögtön megrázta a fejét és az éjjeliszekrényen feltornyosult cigarettacsikkekre sandított. Meg volt róla győződve, hogy Bona-nak köze sincsen ehhez a torokszorító érzéshez és a hevesen dobogó szívéhez, bizonyára csak le kéne szoknia a dohányzásról. Mostanában, az a hír járja, hogy nem is annyira egészséges, mint ahogyan divatmagazinok állítják. Hihetetlen vagyok, annyira unatkoznék, hogy még azt is bebeszélem magamnak, hogy viszont szeretem őt. - ideje volt elengedni a levelet, hagyta, hogy csendesen lezuhanjon az ágy széléről, aztán megvonva vállait újabb cigarettára gyújtott. Percek telhettek el, mikor már kellemesen elhelyezkedett az ágyban, váratlanul kopogtattak az ajtón. Először, mivel a melankólia és a képzelt halála között lebegett, így azt hitte bemeséli magának ezt is, de a zaj egyre erősödött, majd eszeveszett dübörgésbe fordult át.